Afrikában laknak a mórok, a kórházban pedig a kórok. Sajnos, egyik sem elégszik meg a hajlékával. Ettől függetlenül a kórház igen fontos, gyógyulásra, pihenésre szolgáló intézmény. Ezért reggel fél hatkor megjelenik a takarítónő, felcsapja a villanyt, és vad csattogással takarítani kezd. Mivel a páciens ilyenkorra már kimerült a társak horkolása, éjszakai motozása és egyéb kórházi zajok miatt, csaknem sikerül továbbaludnia. Mire elcsendesednek a kezdeti zajok, jönnek a reggeli vizsgálatok, majd maga a reggeli.
Mivel a legyengült szervezetnek jó táplálásra van szüksége, a kórházi koszt emberi fogyasztásra alkalmatlan. Emögött az az elképzelés bújik meg, hogy így a bekerült embereket a rokonaik fogják ellátni élelemmel, tehát minden nap meg kell látogatniuk őket. Emellett a kórház feladatának tartja a túlsúlyos népesség karcsúsítását is.
A kórházban nagy rend és szigorúság uralkodik. Mivel a sterilitás teszi lehetővé a gyógyulást, sterilek a felületek, a fények, és gyakran az arcok is. Azt is tudjuk, hogy a keserű orvosság gyógyít, ezért a vizsgálatok, illetve a beavatkozások többnyire félelmetesek, fájdalmasak, kellemetlenek, veszélyesek, illetve a fentiek bármilyen kombinációja. Egyes fanyalgók szerint az intézmény fő célja olyan kényelmetlenné tenni a benntartózkodást, hogy az emberek minél hamarabb ki akarjanak kerülni belőle. Ezzel a ravasz trükkel nem hagy más utat, mint a gyógyulást. A gyors távozás már csak azért is szükséges, mert minden kórház rendelkezik bennszülött kórokozó baktériumtörzsekkel, tehát legyengült szervezetű egyénekre különösen veszélyes.
A kórházban három fő humanoid található: beteg, nővér és orvos. Ám az utóbbi csak emberi alakot öltött, valójában isten, kinek a szava szent. Abban is hasonlít a görög istenekre, hogy a kezelést illetőleg gyakran nem ért egyet a többi orvossal. Mindig fehér köpenyben jár, de nem úgy, mint a közönséges halandók, kizárólag orvosi léptekkel siet, fonendoszkóp lóg a nyakában és gyógyszerszag lengi körül. Ez semmiben sem emlékeztet a régi, babonás idők sámánjaira, hiszen azok színes klepetusokban jártak, és füstölőszag lengte körül őket. A fehér köpeny nem azért kell, hogy kísértetiesen hasonlítson az angyalokra, hanem azért, mert azon jobban meglátszanak a testnedvek. A fonendoszkóp a mágikus erő jelképe, a gyógyszerszag pedig a felsőbb lényekkel való kapcsolatot mutatja.
Forrás: Online Marketing, Unsplash
Mivel a kórház a betegség elleni háborúról szól, istenei hadistenek. Közöttük, akárcsak az Olimpüszon, szigorú rangsor uralkodik. A rezidens a hadapród, az alorvos az alhadnagy, a főorvos az ezredes, a kórházi igazgató főorvos a hadseregtábornok. A nővérek az altiszteket képviselik, ezt a modoruk is jól szemlélteti. A közlegények a betegtologatók, liftkezelők, portások, de, akár a Pál utcai fiúkban, ezen a hadszíntéren a bakák kisebbségbe szorulnak.
Ki is volt még? Ja igen, a beteg. Ő tulajdonképpen a hadszíntér, ahol a gyógyítás történik. Amint befektetnek valakit a kórházba, csakis a beteg névvel szabad illetni, akkor is, ha mondjuk makkegészséges, csak elvágta az ujját. Hozzá nem értőkben felmerülhet a kérdés, hogy hasznos-e azzal a tulajdonsággal szólítani valakit, amelyet meg akarunk változtatni. Hiszen ilyen alapon a diákokat tudatlanoknak kellene nevezni, az ifjúkorú sportolókat pedig bénáknak. Na de ha nem betegnek neveznénk a kórházban fekvőt, hanem mondjuk gyógyulónak, akkor milyen jogon próbálnánk gyógyítani? Táppénzt sem kaphatna, hiszen már gyógyul. A végén még a kórházat is átnevezik gyógyháznak, aztán mehetünk a gyogyóba.
Forrás: Ryan McGuire, Pixabay
A betegek között szigorú kasztrendszer uralkodik, a legfelsőbe a fizető vendég tartozik, a másodikba a kórházba került orvos, a harmadikba az orvos hozzátartozója, a többiek kasztonkívüli érinthetetlenek. A betegtársakkal való kapcsolatot a kaszt nem befolyásolja, közvetlen modorban folyik a csevegés a műtétekről, műhibákról, műmellekről és műszempillákról. A betegszobában megérthetjük, hogy a társadalom miért tart itt, ahol tart, és ki olvassa a Kiskegyed című újságot.
Visszatérve a hadviselésre, a kórház egyik fő feladatának tekinti a pici lények megsemmisítését. Már Szent Semmelweis is megmondta: irtsd a bacit, ahol éred! Egyes újkorszakos álmodozók ezellen azt hozzák fel, hogy a bennünk élő bacilusok túlnyomó része hasznos. Na jó, de mit tegyünk, ha van közöttük káros is? A szakmaiatlan értetlenkedők azzal érvelnek, hogy például szelektálhatnánk közöttük jobban, hisz radírozáskor is csupán a helytelenül írt szavakat tüntetjük el, nem az egész szöveget. Ám nem kívánatos, ha siránkozó bacilusvédők és egyéb jöttmentek beleszólnak az orvosi szakmába, arról nem is beszélve, hogy a vegyiparnak is élnie kell valamiből. A szántóföldön a rovarokat meg a vadnövényeket irtjuk permetezőszerrel, a folyóban a halakat az ipari szennyvízzel, pont a saját szervezetünkben ne irtanánk ki azokat a lényeket, akik az e-betűk fogyasztása után még megmaradtak? Beláthatjuk, hogy ez nem lenne igazságos, ráadásul akkor egészségesebbek lennénk, és nem tudnánk mit kezdeni a sok gyógyszerrel. Viszont a gyógyszergyárak mindenre gondolnak: most már bacilusport is árulnak a gyógyszereikkel kiirtott bacilusok helyettesítésére, hogy még jobban meggyógyulhassunk.
Forrás: Myriam Zilles, Unsplash
A kórházban minden bekerülő kap gyógyszert, hogy ne irigykedjen a többiekre. Máskülönben a gyógyszercégek hogyan kaphatnák vissza az orvosképzésbe fektetett pénzt? Érdekes, hogy a már amúgy sem jól lévő embereknek adott mérgező vegyi anyagokat miért a gyógyszer névvel illetik, miért nem mondjuk kórszer a nevük. A helyes a kórház és a gyógyszer, nem pedig a gyógyház és a kórszer, ezt tudja minden fószer. Tanulhatnánk a törököktől, ahol a permetezőszert is gyógyszernek nevezik. Minden gyógyszer tízoldalas tájékoztatójában, ahol a világ valamennyi tünetét felsorolják, mint lehetséges mellékhatást, és figyelmeztetnek, hogy a kenőcsöt ne együk meg, ott áll, hogy gyermekek elől zárjuk el a cuccot. Egyesekben felmerülhet, hogy esetleg a felnőttek elől is el kellene zárni a gyógyszereket, és mindjárt egészségesebb lenne a népesség. Nos, a gyógyszergyárakat, civilizációnk zászlóshajóit nem lehet csak úgy megkerülni! Ráadásul, ha egészségesebb lenne a népesség, akkor nem lenne szükség annyi kórházra sem, márpedig egy ország fejlettségét az mutatja, hogy hány kórházi ágy esik benne tízezer lakosra. Amelyikben sok, azokban több lakos sérül meg a zuhanó ágyaktól, ám szerencsére mindjárt van is hova befektetni őket.
A kórházi nap egyik fénypontja a nagyvizit, olyan, mint a templomban a nagymise, és itt még igazi a ceremónia; latinul beszélnek. A nagyvizit arra szolgál, hogy a nagyvezír, bocsánat, a főpap, elnézést, a főorvos kinyilatkoztassa az igét, a bent fekvők pedig lássák, hogy a ministránsok és alpapok mennyire tisztelik a főpapot, tehát a főpap mindent tud, ezen kívül pedig partikulárisan fontos vészhelyzet van.
Rontó Lili illusztrációja a Gyógyító szavak című könyvben.
A nap másik fénypontja a vacsora, mert utána aznap már nem kínoznak meg senkit. A harmadik fénypont a látogatás, legalábbis, amikor hozzánk jönnek. Amikor a műszempillás Dzsesszika vidéki rokonsága jelenik meg, teledobálja az ágyunkat kabátokkal, majd ráül a hasunkra, az egy kicsit más élmény, viszont legalább nem kell szégyenkeznünk, mert a nyöszörgésünket senki sem hallja a hangzavarban.
Civilizációnk egészségi állapotáról sokat elárul, hogy a legtöbben kórházban születünk.
Forrás: Gabriel Tovar, Unsplash
Majd többnyire ott is halunk meg. E kiváló állapotot úgy fejleszthetnénk még tovább, hogy a születés és halál közötti részt is kórházban töltjük. Ez az elképzelés igen sok erőforrást takarítana meg a társadalomnak. Csak annak kellene napközben kimennie, akinek a munkája ezt feltétlenül szükségessé teszi, például a mentősnek. A többiek egész nap az ágyban ütögethetnék a billentyűket. Esténként megnézhetnének egy epizódot a Kórház a város szélén című mesterműből, az alternatív érdeklődésűeknek pedig ott lenne Lars von Tier korai sorozata, a Birodalom. Mindenkinek lenne ágya, éjjeliszekrénye, köhögő szobatársa, kacsája és lázlapja, nem kellene ébresztőórára meg takarítónőre költenie. A keletkező felfekvéseket, idegrohamokat mindjárt helyben lehetne kezelni, a lúdtalpbetétet viszont véglegesen kiküszöbölnénk, ezzel óriásit lépve előre az egészséges társadalom felé.
Inkább nevetünk...
Kínlódtam egy sort, nem sikerült hozzászólni. Aztán elküldtem válasz emailben, amit akartam, mert itt nem biztos, hogy csatolmányt küldhettem volna.
Szóval! Köszönöm az írást, tűpontos bizonyos helyeken, szinte mindennel egyetértek. Orvos vagyok. Fájdalmas, hogy igazat kell adnom. Sőt! Úgy látszik, nem tartozom a kivételezettek közé, mert még rosszabb tapasztalataim is vannak magánban végzett műtétem kapcsán. Persze csak egy vén háziorvos vagyok... Csak azt szeretném kifejezni, hogy én másképp csináltam és sajnálom, hogy ide jutottunk.