A békasereg csörgő-börgő éneke alá a kabócák egybehangzó zúgása tette az alapot. A hangaláfestés csak akkor veszített idilliségéből, amikor az úton még járó kocsik, motorok is besüvítettek Szindbád hajlékába. Nem lehetett tudni, minek építették eredetileg ezt a házikót, olyasforma volt, mint egy kivett ablakú télikert, alacsony falakkal, tetővel, belül örvendetesen száraz, csempével borított aljzattal, melyre már kezdtek bekúszni jókora növényindák. A tetőn titokzatos, apró lábak lépkedtek. A párás, fülledt levegő hőmérséklete egyelőre nem enyhült.
Szindbád kényelmesen kinyújtózott a derékalján. Utazáskor a megrögzöttségeinkkel is hamar szembetalálkozunk — gondolta. Mindama szokásokkal, melyek nem jók nekünk, mégis rendületlenül űzzük őket. Talán azért, mert nem tudunk mást, talán azért, mert olyanok, mint valamiféle keréknyom, melybe minduntalan belecsúszunk. Talán azért, mert észre sem vesszük őket. Én például, ha valami nem olyan, amilyennek elképzeltem, továbbmegyek. Hiába van a folyó másfél órányi járásra, a trópuson hamar leszálló sötétség meg a nyakamon, hiába csupa víz minden, ha nem tetszik a város, akkor is nekiindulok, hogy majd a folyóparton lesátrazom.
A kedves fiatal helybéli, ki meglátta Szindbádot a sötétben baktatni, majd felajánlotta, hogy leviszi a folyópartra a nagy hátizsákjával, sokat magyarázott hátrafordulva a motoron. Itt már nem a fővárosi angol dívott, hol sokan még a saját családjukkal is ezen a nyelven beszéltek, de kulcsszavakkal el lehetett érni eredményeket. Sok eső, mondta, és valami csúszást emlegetett. Óvatosan!
Óvatosan! — értett egyet Szindbád, bár ő a motorra célzott, mellyel gazdája hirtelen letért az aszfaltos útról és egy két bódé közötti keskeny résen nekiiramodott a lejtőnek. Amikor neki is nyilvánvalóvá vált, hogy itt nem lehet továbbhaladni, meleg kézfogással elbúcsúztak. Lentebb, a folyóparton méteres sár volt. Szindbád visszamászott az útra, majd tovább-bandukolt alvóhelyet keresvén. A sátrat később csak fel kellett állítani a szúnyogok miatt. Vajon hogyan lehetséges, hogy végül mégis megoldódnak a helyzetek? — tűnődött.
És persze itt vannak az érzelmi szokásaink is — fonta tovább a szálat —, melyek talán még a cselekvéseknél is jellemzőbbek. Hogy miképpen viszonyulunk a világhoz, hogyan érintenek a külső történések. Amikor valami nem úgy alakul, ahogy elterveztük vagy ahogy szeretnénk, mit csinálunk? Nyafogunk, feldühödünk, sajnáljuk magunkat, elkeseredünk? Azt szoktuk hinni, ezeket az érzéseket külső események okozzák, holott inkább csak megpöckölnek valamit bennünk. Az aggódáshoz például jóformán semmilyen külső elemre nincs szükség. Mintha lenne az emberben egyfajta radar, amely mindig talál magának valamilyen célpontot, amin izgulni lehet.
Szindbád nem beszélt a levegőbe, gyakorlattal rendelkezett a témában. Régi passziója volt, hogy elképzelje, mi történik, ha balul ütnek ki a dolgok, majd szurkoljon: ó, csak máshogy legyen! Jobb, mint a meccs, gondolta, még stadion sem kell hozzá. Tisztára megéri. Milyen, amikor a negyven rabló néhány vérmedvével és a hasfelmetsző ufókkal egyidőben támad meg egy földrengéses tűzvész közepén?
Majd színpadias mozdulattal az Olvasóhoz fordult: — Ismerős-e valamelyik említett érzés? Netán egyéb hasznos hobbit űzöl? Időnként nyilván fel kell bőszülnünk és azt kell mondanunk: Na, ebből elég! A pesti, életmód-szerű dúlásfúlás már nem biztos, hogy annyira szexi és férfias, mint amilyennek elsőre látszik. Vagy itt a panaszkodás, a csüggedés ésu társaik. Amikor megszűnnek a perceinket kitöltő hétköznapi ceremóniák, ezek a minták kiugranak a repülőtér kövére, és jól a képünkbe vigyorognak.
A következő nap bőven adott alkalmat a személyiségfejlesztésre. Hősünk számos vargabetű után végül mégiscsak eljutott a barna, megáradt folyóhoz, melynek túlpartján igazi dzsungel terpeszkedett. Találkozunk itt a csónaknál, mondta a franciáknak, akikkel átkelt, majd elindult a természet templomába.
Szindbád nem viszonyult őrületesen kedvezően a modern pszichológia legtöbb vonásához. Ez a vélemény elég széles tapasztalatból származott, jópár országból, diákként, kollégaként, tanítóként, páciensként, pályaelhagyóként. Számos lélektani irányzat a tudatosságot tűzi ki célul, csóválta a fejét. Ez nagyjából olyan, mintha tudatosan kellene észben tartanunk a lélegzést. Vajon van még olyan alkoholista, aki nem tudja, hogy ez rossz?
A tudatosság, a saját gyenge pontjaink megfigyelése csak nagyon sűrített formában válik be — gondolta —, például a meditáció bizonyos fajtáiban. És hát az utazás is felfogható egyfajta meditációnak, amelyben kisöpörjük az elménket, olyan helyzetet teremtve, amelyben újra és újra ránk vicsorognak az egyébként szőnyeg alá söpört hülyeségeink. Így lehetőséget teremtünk arra, hogy egy idő után valami beteljék bennünk. Talán egyszerűen megunjuk a régi nótát hallgatni. Vagy olyan pillanatok állnak elő, amelyekre nincs begyakorolt válaszunk, könnyebb máshogy döntenünk, aztán egyszercsak megint, és így lassan kitaposunk egy másik érzelemösvényt magunknak.
Vagy egyszerűen nem marad tér felesleges, energiaelszívó dolgokra, tűnődött tovább. Elég a fáradtság, az éhség, a bizonytalanság; nyivákolásra már nincs kapacitás. Meg kell oldani a helyzetet. Ha apám annak idején nem unja meg a nyafogásom és nem vág be a medence közepébe, ma talán úszni sem tudnék.
Szindbád abbahagyta a filózást és fejest ugrott az őserdőbe, hol már a lélegzés is sokkal mélyrehatóbb és lenyűgözőbb élmény volt, mint a hétköznapi világban. Még a turistáknak épített műanyagpallós út is alig vett el valamit a természet e káprázatos tombolásából. Az élet bujasága, sokfélesége, az óriásfák tetejéig lényekkel kitöltött háromdimenziós tér, a formák szépsége, kuszaságában is tökéletes harmóniája ősi érzéseket keltett benne. Milyen gyönyörű lenne ez a bolygó, ha hagynánk — gondolta. Malájföld e pár meghagyott foltot meg a déli part mentén húzódó emberdzsungelt kivéve egyetlen, szabályos sorokba rendezett pálmaültetvényből állt. Vajon mivel lehetne rábírni ezt a civilizációt, hogy változtasson a szokásain?
A libbenő ékszerlepkék földönkívülien tökéletes esztétikuma, a párásan tiszta, mélyreható levegő, a láthatatlan élőlénysereg sokféle hangja minden irányból — mintha megelevenedett mesében vagy álomban járt volna. Annyi könyvet olvastam az őserdőről — gondolta —, de nem emlékszem, hogy említették volna ezt az illatot. Millióféle növény párában oldott esszenciáját, mega-Bach-virágterápiát, a Föld tüdejében való sétát.
Szindbád gyermekkori álma teljesült: eljutott a trópusi őserdőbe, a bolygó leggazdagabb szárazföldi élőhelyére. Hátha az Olvasónak is sikerült valamelyest.
Igen, sikerült kicsit ott éreznem magamat (bár utoljára gyerekként álmodoztam a trópusokról).
Jó utat, tovább is, “Szindbád”!