Igaz, a kuncogás segít abban, hogy ne forduljunk el a szemlélt helyzettől, márpedig cselekvés nem lehetséges, míg szembe nem nézünk vele legalább valamilyen szinten. A két érzelem valahogy egybefolyik nekem―azért is tetszik ez az írásod, azt hiszem―és a határmezsgyéjükből születik a szándék, amely némi késleltetéssel ugyan, de feltétlenül a természetközeliség felé húz. Innen, ahol most vagyok, nemigen lehet sokkal messzebbre kerülni a várostól. : - ) Köszi - BUÉK!
Azt hiszem, érdemes kicsiben kezdeni (és folytatni), rátalálni, hogy a gondolatok mennyire teremtő erejűek, csak nem adj uramisten, de rögtön alapon. És nem a legkülső, legnagyobb halmazon kezdve, mint a világ sora általában, vagy akár az ember saját élete nagy vonalakban, hanem pillanatközelből - itt most, ebben a lélegzetben...
Igazat szólsz... Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek.
Hát itt két kérdés van. 1. Melyik sarkall inkább cselekvésre? 2. Melyiktől érzed jobban magad?
Olykor jóleshet egy kis keleteurópai önsajnálat, de azt hiszem, az esetek többségében a kuncogás nyer.
Igaz, a kuncogás segít abban, hogy ne forduljunk el a szemlélt helyzettől, márpedig cselekvés nem lehetséges, míg szembe nem nézünk vele legalább valamilyen szinten. A két érzelem valahogy egybefolyik nekem―azért is tetszik ez az írásod, azt hiszem―és a határmezsgyéjükből születik a szándék, amely némi késleltetéssel ugyan, de feltétlenül a természetközeliség felé húz. Innen, ahol most vagyok, nemigen lehet sokkal messzebbre kerülni a várostól. : - ) Köszi - BUÉK!
A város távola, ó!
Rátapintottál a lényegére annak, amivel itt - gyakran nem túl jól - próbálkozom. Elismerni a gondokat és egyben erőt adni, hogy megváltoztassuk őket.
Azt hiszem, érdemes kicsiben kezdeni (és folytatni), rátalálni, hogy a gondolatok mennyire teremtő erejűek, csak nem adj uramisten, de rögtön alapon. És nem a legkülső, legnagyobb halmazon kezdve, mint a világ sora általában, vagy akár az ember saját élete nagy vonalakban, hanem pillanatközelből - itt most, ebben a lélegzetben...