A világ urai

Nyugtalanul hánykolódott kisvárdai otthona ágyában Toprák Miklósné, negyvenötéves munkásnő. Hónapok óta tartó köhögése nemhogy javult volna, de lassanként rosszabbodott. Orvosai mindhiába írták fel a régi és az új gyógyszereket – az MR-nek elnevezett új bacilusra egyelőre semmi sem hatott.

Lázálmokkal terhes forgolódása alatt az Orrban gyűlést tartottak a bacilusok. Szinte minden testrész küldött képviselőt ebbe a túlzsúfolt testtájba; még a távoli, szegény részek legtöbbike is kiizzadott egy-egy küldöttet. A bacilusok már számos alkalommal tanácskoztak korábban is, a Combban, a Hasban; mégpedig arról, hogy miként engedjenek a sejtekbe kevesebb toxint. Korábban csupán a gazdag testrészek lakói bocsátottak ki toxinokat, ám újabban a szegény vidékek egyre jobban szaporodó népe is, mely a kedvezőtlen hatások ellen – nincstelensége folytán – kevésbé tudott védekezni. Bár az Orrhoz hasonlóan néhány jobb módú, sűrűn népesedett rész is hajlott némi engedményre, a gazdag testrészek egymással viaskodó hatalmasainak küldöttei inkább csak a látszat kedvéért voltak jelen. Céljuk, mint mindig, a profit és hatalmi helyzetük javítása volt.

A konferencia sokáig húzódott. Végül, a Segg, a legerősebb, legerőszakosabb testrész cinikus gáncsvetése miatt látszatmegoldás született. Mindössze abban tudtak megállapodni, hogy a toxinok kibocsátását fokozatosan a néhány perccel korábbi szintre csökkentik. Még ezt is hiába: Az MR-népesség egyhuszadát kitevő, ám a Topráknétől elorzott energia negyedét elégető segglakók rövidesen megtagadták az általuk is aláírt szerződés betartását.

Az MR-filozófusok már régóta vitatkoztak arról, hogy miként is kerültek ők Toprák Miklósné testébe. A különféle szervek lakói színes történeteket meséltek erről, de ezek az Orr tanainak terjedésével háttérbe szorultak. Az Orr bacilusai ugyanis néhány hónappal történetünk előtt elszaporodtak, kirajzottak a test minden részére, és nagyszabású méregtermelésbe fogtak. A régi lakókat leöldösték, rabszolgának alkalmazták, illetve újabban megtérítették. Az orriak azt hirdették, hogy őket a Világot Kormányzó Erő (akit hatalmas, szigorú csillójú bacilusnak képzeltek) a saját megtestesüléseként közvetlenül a semmiből hozta létre, s szent feladatuk a saját számuk növelése. Később felülkerekedett a nézet, mely szerint folyamatos fejlődéssel jutottak az alacsonyabbrendű formákon keresztül e nagyszerű MR-i fokra, ám fajuk kiválasztottsága továbbra is megkérdőjelezhetetlen alapelv maradt. Amikor rájöttek, hogy a világ Toprák Miklósnén kívül is tartalmaz testeket, egyesek rebesgetni kezdték, hogy őseik talán valamelyik messze keringő testről kerültek ide – a vezetők pedig terveket szőttek a távoli világok meghódítására.

Forrás: Arek Socha, Pixabay

Hajdanában olykor-olykor még megvilágosodott egy-egy baktérium; még életében érzékelte az Egytetemes Valót, majd dicsőségesen visszaszállt a Mindenbe. Néhányan ezek közül tanítani próbálták társaikat – az ő nevükkel indultak aztán hadba egymás ellen a kései utódok.

A régiek, közöttük a Segg eredeti lakói hajdanában harmóniában éltek a többi teremtménnyel. Azt tartották, hogy minden lény, a többi baktérium, de még a vírusok, az egysejtűek, az amőbák is egyenértékűek velük, sőt, maga Toprák Miklósné is értelemmel bíró lény, akinek az igényeire az MR-eknek figyelni kell. Ezeket a primitíveket irtották ki legelőször az Orrból áttelepülő katonák, akik aztán a Segg szöveteinek erőforrásait felhasználva saját, óriási hadsereggel rendelkező birodalmat alapítottak. Sejtmembránból kis kapszulákat építettek, és két baktériumot átküldtek Toprák Zsoltikára. Az utazók pár másodperc múltán diadalittasan visszatértek, magukkal hozván néhány molekulát Zsoltika kopasz, pattanásos fejének bőréből. – Győztünk! – ujjongtak a kapszulabarkácsoló segglakók. – Valóban mi vagyunk a Kozmosz Urai! Hamarosan meghódítjuk az egész világot!

Toprák Miklósné felébredt. Felült, ivott egy pohár vizet. Mozgolódására felneszelt a férje is.

– Olyan szépet álmodtam – mosolygott az asszony. – Egy egész világ voltam, tele mindenféle kis lénnyel, akik bennem meg rajtam éltek. Nőttek, szaporodtak, szerették egymást, veszekedtek, voltak költőik, hadvezéreik, filozófusaik. Egy kicsit jobban érzem magam. Talán most már meggyógyulok. Csak nehogy Zsoltika is elkapja ezt a fura betegséget!

– Nem hiszem, drágám – simogatta meg a hátát Toprák Miklós elgondolkodva. – Úgy tűnik, nem fertőző. Ha át is jut ránk egy-két bacilus, nem tud megélni rajtunk. Csak a te otthonos melegségedben képesek tenyészni. – Gyengéden betakargatta. – Aludj szépen!

Bent közben tovább szaporodtak az MR-bacilusok. Egyre több mérget engedtek a szövetekbe. Egyre melegebb lett. Mind többet tanácskoztak, mind többet háborúztak, mind többet rohangásztak a füstköpőikkel. A láz egyre csak nőtt.

A hazugságontó gépek egyre hangosabban hazudtak. – Nincs meleg! – harsogták. – E látszólagos hőemelkedés világunk nagyobb ritmusainak része. Valójában két fagyos időszak között vagyunk, meglátjátok, hamarosan erőteljes lehűlés következik be. A fejlett bacilus különben is hőcsökkentőt szerel a sejtjébe. Íme a legújabb hőcsökkentő! Szereld be te is, és mindjárt jobban érzed magad!

A hőcsökkentő persze még több toxint termelt, és – bár az adott sejtbe kellemes hűvöset varázsolt – tovább melegítette Toprák Miklósné szöveteit.

Szerencsére közben a haladó eszmék képviselői is mindinkább hallatták a szavukat. A felvilágosodott, a távolba látó, az egymással és a többi lénnyel törődő bacilusok a test minden tájáról összefogtak. Egyre többen lettek; dolgoztak, agitáltak, saját hazugságontókat szereztek, füstköpőikkel konferenciáról-konferenciára szálltak. Tudták, hogy ők képviselik az igazságot. Érezték, hogy a Világegyetem velük van. Egy ilyen nagyszerű faj nem tűnhet egyszerűen csak el!

Másnap reggelre Toprák Miklósné meghalt. Vele pusztult az összes veszekedő MR-baktérium, a jópofa, szökdöső BK-baktériumok, a fürge csillósok, a sztafilokokkuszok, a szép amőbák.

Két ostorosnak sikerült felkapaszkodnia délben az öltöztetőasszonyra, az ő leszármazottaiktól hallottam ezt a történetet.