Szindbád kilencedszer is végigkutatta a holmiját, majd szomorúan nyugtázta, hogy tényleg elvesztette a tollgyűjteményét. Odalettek a fehér tengeri sas szárnyevezői, a rózsás kakadu eperpihéi, a fekete réce gyönyörű mélyzöld szárnytükör-tollai, a sokféle színes trópusigalamb-, papagájtoll, meg az őket védő újságba becsavart néhány egyéb kincs.
Igazán vigyázhattam volna jobban erre a tekercsre — gondolta. Már elképzelte, hogy mit csinál otthon a tollakból, és különben is miféle dolog ez, hogy másfél hónapja gyűjtögeti, egészen tekintélyes kis készlet alakul ki, aztán az utolsó napokban elszórja. Ráadásul egy firkáló embernél a tollvesztés azért jelképes is lehet.
Eszébe ötlött a mariupoli vállalkozó, aki Törökországban felvette őket. Mutatta a luxusháza fényképét, mely kiégett az orosz bombáktól. A luxuskocsiját a változatosság kedvéért az ukrán katonák vették el, a családja szerencsére megmaradt, az ostrom után bepakolta őket a céges autóba és letelepedett Bulgáriában. Kedves, szomorú fiatalember volt.
Te hogy állsz ezzel? — sandított az Olvasóra. Mikor veszítettél el utoljára valamit? A tiéd volt, az életed része, természetes, mint a levegő, netán féltett büszkeséged, aztán egyszer csak volt, nincs! Elhagytad, ellopták, tönkrement, akármi. Hiába nézel be a fotel alá, hiába töröd a fejed, hogy hol hagyhattad, hiába hívod fel a talált tárgyak irodáját. Nincs. Most nem annyira az számít, hogy mennyire fontos vagy értékes az az izé. Hogy kezeled a veszteséget?
Az utazás ilyen téren kettős, gondolta Szindbád. Egyfelől az a kevés tárgy, amit az ember magával hurcol, nagyobb jelentőségű, mint otthon volna. Egyik-másik olykor akár életet is menthet. Másfelől viszont az úton nyilvánvalóbb, hogy a dolgok csak átmenetileg vannak nálunk. Rövidebb a tárgyak élettartama, folyamatosan újak jönnek hozzánk, a régiek közül meg egyesek elbúcsúznak.
A hajósban régóta élt a fantázia, hogy egyszer visszamegy a bokor alá rejtett hátizsákjához, és hűlt helyét találja. Marad a derekára kötött melegítővel meg övtáskával, így kell folytatnia az útját. Mekkora szabadság, és egyben kötöttség, mindenben rászorulni a körülötte lévőkre, a kommunikációs képességeire. Még nem tartott ott, hogy kipróbálja, de játszadozott a gondolattal.
Sok nyelv kétféle birtokos szót vagy ragot ismer, folytatta az elmélkedést. Az egyik állandó birtokviszonyt jelöl — mondják a nyelvészek —, mint például a fejünk. Jó, azt is elveszíthetjük. Amikor szó szerint, akkor a cuccok már nem számítanak. Viszont képletes fejvesztést okozhat, ha kiesik a zsebünkből egy úgynevezett alkalmi birtokviszonyban lévő tárgy, mondjuk a pénztárcánk.
Gyorsan megtapogatta a derekát, hogy megvan-e a színes meg bikfanyelvű papírokat, műanyag lapocskákat rejtő erszénykéje. Spiritualitást nélkülöző, megnyugtató érzés volt. Végiggondolta a tárgyak sokaságát, amelyeket az út során elhagyott. Általában nem jó ötlet összegyűjteni a veszteségeket. Gyűjteni a nyereségeket érdemes, a veszteségeket jobb külön-külön kezelni. De ezúttal nem volt közöttük vészes, és kíváncsi volt, fel tud-e fedezni valamilyen mintát.
Rögtön az elején elvesztette a kedvenc tollát. A sivatagban kapott egy ománi zászlós kitűzőt valakitől, felbiggyesztette az övtáskájára, estére már nem volt meg. Aztán következtek a kimosott ruhák, amelyeket sorban hagyogatott el a szállásain. Az egydolláros kés. Az egészet megkoronázta a Nepált hordozó ametiszt eltűnése, melyet a nyakában hordott egy Ausztrália-kagylóval egyetemben. Sokszor végigkutatott minden zsebet és táskabugyrot, de az ericksoni nyakék nem lett meg.
Vajon amikor az ilyen szimbolikus tárgyak elmennek, azt jelenti, hogy új korszak kezdődik? — gondolta. Mégsem trappolhatott csak úgy a pusztában szakrális jelkép nélkül, nyitva tartotta hát a szemét, és hamarosan talált is új amulettet, egy tasmán kagylóspirált. Pár napig a zsebében őrizgette, aztán került hozzá kellőn erős, vékony madzag is.
A kívánt tárgyak titokzatos felbukkanása a végtelenből megérdemel egy külön írást, gondolta. Most maradjunk a veszteség felhasználásánál. Az egyéniekkel talán könnyebben megbirkózunk, de hogy állunk a közös veszteségekhez? A világháborúkhoz, Trianonhoz? Nem lehet mindig győzni. A világban van valamiféle egyensúly. Kötelező nyerés csak a holivúdi filmekben létezik. Az amerikaiaknak semmilyen stratégiájuk nincs a vesztés kezelésére, holott már megindultak a lejtőn, és ez még csak a kezdet. Nagy lecke előtt állnak. Ha egy picit elvonatkoztatunk a tárgyaktól, és általában a küzdelemre gondolunk, elég nyilvánvalónak tűnik, hogy az időnkénti vesztés szükséges. Ha mindig csak gyengébb ellenféllel verekszel, hogyan fejlődsz?
A veszteségből tanulás első lépése valószínűleg az elfogadás, gondolta. Azt hiszem, tette hozzá, más a beletörődés és más az elfogadás. Már ez a szó: beletörődni... Mintha valami mozsárban zúznának őssze. Az elfogadás ezzel szemben olyan, mintha kapnánk valamit a Világegyetemtől. Lehetőséget a továbblépésre.
Persze nem csak azt veszíthetjük el, amink megvolt, hanem az álmainkat is, azt, amiről azt hittük, hogy a miénk lesz. Valószínűleg erről szól az életközépi krízis, amikor az ember rájön, hogy már nem fogja beteljesíteni ifjúkori vágyait. Lehet, hogy ez még keményebb.
Na és mi van akkor, amikor váratlanul visszakapunk valamit? Tudvalevő, hogy az ausztrálok semmiféle növényt nem engednek be az országba. Szindbádnak nemrég kiderült, hogy Tasmánia az anyaországot is külföldként kezeli. A frissen vásárolt gyümölcsöt befalta átkelés előtt, de szép, levesnek szánt póréhagymája a kukában kötött ki. Hát amint kiér az autópályára a szigeten, mit lát? Egy fej hagymát. Valamelyik teherautóról eshetett le. Nocsak! — gondolta. Ezt jól meg lehet tisztítani. Semmi baja nem volt, leporolgatta, zsebre tette. Alig menetelt száz métert, újabb, ezúttal tekintélyes példányt vett fel a barázdából. Kisvártatva újabbat. Ennyi elég lesz! — csettintett hálásan a Világegyetemnek, de az nem tágított, még hosszú szakaszon integetett egy-egy hagyma az útról. Szindbád vidáman visszaintegetett, és arra gondolt, hogy vajon a kevés több-e a soknál.
Be kellett ismernie, hogy minden elveszített használati tárgy tovább tolta a határait. A megszerzésük vagy a hiányuk találékonyságra kényszerítette. Ami pedig a tollakat illeti... Valahol rendben volt az eset. Nem baj, hogy a mániákus gyűjtögetés, bugyorgatás, hurcolgatás kapott egy pofont, gondolta. Amikor rájött, hogyan is vesztette el a tekercset, napirendre tért a dolog felett. A tollak pehelysúlya ellenére könnyebb volt nélkülük az út.
Hogy bonyolultabb legyen a kérdés — futott át az elméjén —, a kényszeres aszkézis igencsak hasonlónak tűnik a kényszeres gyűjtéshez. Az anorexia meg a bulimia egymás tükörképe. Tárgyfétises társadalmunk gyűjtőszenvedélye vajon régebbi korok nélkülözéséből ered? Mára a cucchalmaz rég meghaladja egy abszurd dráma szintjét. A mindent ellepő műanyag irdatlan tömegétől nem marad hely az élőlényeknek. Aztán itt van még az információ-túltengés is... Mindennek fényében lehet, hogy jó néha elveszteni dolgokat.
Az utolsó napon a Vojvoj (mélyvíz)-öböl partján talált egy sárga-zöld, optimista madártollat, épp olyat, mint a legelső volt. Milyen szép kör, gondolta, és besüllyesztette egy biztosnak vélt rekeszbe. Itt kellene befejezni a történetet. Csakhogy a nevezetes toll másnapra eltűnt. Na ezt rakd helyre — vakarta a fejét a hajós. Vagyis inkább nekem kéne jobban helyreraknom a tárgyakat.
Még mindig jobb, mint amikor szúrós alkohol-molekuláktól ázik el az ember. Az erszényes manók persze amúgy is jól állnak anyagilag.
A Mnológiai Intézet köszönettel vette az Ön küdeményét ,Eszényes manóról nem volt eddig képünk ami a Mac manót illeti pont ezzel álmodott az éjjel hogy az Abszurdisztán elmúlt és újra lehetett úszni a Dunában de én véletlenül és ruhástól voltam benne és úgy kellett úsznom hogy a pénztárcámban lévő igazolványaim ,meg a pénzem ne ázzon el ez utóbbi persze elázott Ez így van úgy hívják infláció .Pusszok repülnek Szeráfok felé