Az örökkévalóság rózsakertje

Szindbád és az égi gyík 2.

A köves pusztaság fölé emelkedő Nap ereje már ezen a korai órán is érezhető volt. Az autópályán ritkásan feltűnő lomha teherautók, kevély dzsipek részvétlenül folytatták útjukat. — Mi a fenéért csinálom? — tűnődött magában Szinbád. Ősz borostával állni kietlen országutakon egyedül. Izgalmas országokban napokat vesztegetni el az autópályán, ahelyett, hogy felülnék a nem túl intellektuális, de elérhető árú buszra, s este már a tenger hullámaiban lebegnék. Vagy mennyivel egyszerűbb volna otthon beülni a könyvtárba, bölcsességeket olvasgatni, majd ebédelni valakivel, aki képes kiejteni a „p” hangot.

A megálló kiskocsiban sovány, fehér népviseletes, hímzett sapkás ember értelmes szeméből meleg jóindulat sugárzott. Ha arra mennék, szívesen elvinném — tette a szívére a kezét. Szindbád bensőjét hullámként mosta át az emberi kedvesség. — Hát igen — gondolta. — Azért csináljuk, mert iyenkor papírvékonnyá válik a lelket körülölelő burok. Mindaz a szigetelés, amit szokásokból, biztonságból, hangya-életünk megannyi sürgésforgásából köréépítünk. A sivatag homokja ledörzsöli ezt a hungarocellt, újra érzünk, újra élünk, mint gyermekkorunkban.

Ebben megnyugodott, s elengedte a szalálai buszt, pedig villogott. Tegnap nem akartam semmit, s milyen jól sikerült — morfondírozott tovább. Ma úgy vágyom arra a csaknem kilencszáz kilométerre fekvő tengerre, ez veszélybe került, úgy érzem, fulladok itt a száraz sziklatörmelék között, szorongok, s baljóslatú képekkel ijesztgetem magam.

Ezért is jó ketten menni, szőtte tovább a szálat, eleve szárnyalóbb a hangulat, és amikor az egyik beborul, a másik mindig kicibálja. Ha jó a kapcsolat, ez része a dinamikának. A két hangulat-görbe nem fedi egymást, mindenkit másképp érintenek a viszontagságok. A vidámabb kötelességének érzi, hogy jó kedvre derítse a másikat. De még ha mindkettejüket egyszerre nyeli is el a kishitűség gödre, a kicsit jobb hangulatban lévő szükségszerűen elkezd buzdítani, provokálni, bohóckodni, beszédet tartani, ezzel mindkettejüket más tudatállapotba lökve.

S ezért is jó egyedül menni, tette hozzá magában, hogy megszülessen a belső hang, ki minden helyzetben azt mondja: Szindbád, az örökkévalóság itt van; csak tőled függ, hogy érzed magad benne.

Hagyta, hogy a hang megszilárduljon, tágas igazsága elhelyezkedjen benne minden színével és perspektívájával, majd fordított egyet a gondolaton, hogy más oldalról is megvizsgálhassa. Nem tudjuk, honnan jövünk, hová megyünk, szögezte le. És mégis, mindennel felszereltek, ami kell az úthoz. A Világegyetem megfelelően ellátta gyermekeit. Hogy rájövünk-e a lényegre, csak tőlünk függ.

Ekkor megállt egy kocsi, és meg akarta hívni Szindbádot vízipipára, reggelire. Szindbád megköszönte, majd tovább folytatta az elmélkedést.

Az örökkévalóságban minden pillanat ugyanaz, s minden pillanat egyedi, izgalmas, soha vissza nem térő, a lét ujjongásának egy-egy hangja. Ezt itt az úton könnyebb észrevenni, mint amikor negyven évig járunk be ugyanabba az irodába reggelente. Csalás, tulajdonképpen, ezért is lehet rákattanni, mint a kávéra. A kényelem elkeni a lényeget. A nyafogásban elhomályosodott érzéseket a kényelmetlenségek kitisztítják.

Már épp azon volt, hogy zsebrevágja az örökkévalóságot, a nyakába kanyarítsa a hátizsákot, és előrebaktasson a csomópont utáni tiszta útra, mikor dudáltak. Egy fehérruhás visszatolatott. 60 kilométer is valami, ráadásul a stoppolás aranyszabálya szerint, ha bedugult az energia, tovább kell menni. A sofőrrel nem volt közös nyelvük, igy hősünk nyugodtan folytatta az elmélkedést.

A megszokás irattára, a feladatok iktatója helyett beülhetünk az örökkévalóság könyvtárába is. Bár ez túl elméletinek tünteti fel a helyzetet. Legyen inkább az örökkévalóság kertje. Rózsakert; az illatos virágok fényes levelekkel és tüskékkel borított ágakon nyílnak.

Forrás: Ulrike Langner, Unsplash

Szindbád aznap még világosban eljutott Szalálába, holott közben a tűzoltóparancsnok ebédre is meghívta a laktanyába.