Fekete, fehér, igen – nem!

Black lives matter! A feketék élete igenis értékes! – harsog a rendőri erőszak ellen tüntető tömeg. Ha Nigériában történt volna, talán nem is hallunk róla, de mivel az amerikai hírcsatornák ezzel foglalkoztak, nálunk is ráirányultak a reflektorok. Akit érdekelt, megtudhatta a megrendítő statisztikai adatokat, például hogy az USA-ban a rendőrök évente ezer embert lőnek le, lakosságszámra vetítve háromszorannyi feketét, mint fehéret. Az áldozatok jelentős része fegyvertelen, ám a elkövetők töredékét ítélik csak el. Hogy egy néger férfi születéskor várható élettartama hét évvel rövidebb egy fehérénél, hogy a fekete gyerekek közel kétharmada apa nélkül nő fel, és így tovább. Vagy, ha az előzőekkel ellentétben álló hírcsatornákat figyeltünk, értesülhettünk a fekete bűnözés szörnyűségeiről, és végignézhettük a fekete csőcselék randalírozását, fosztogatását.

De álljunk meg egy pillanatra! Tulajdonképpen kik is azok a „feketék”?

„Nagymamám a gazdája lánya volt, édesanyám szintén, én pedig a gazdám fia vagyok. Látják, hogy mindössze egynyolcadnyi bennem az ominózus vér. Elismervén, hogy egy tisztavérű néger jogosan rabszolga, megkérdezném az üzletben járatos urakat: Ha tizenkét centtel tartozom, vajon miért kell egy dollárt fizetnem?”

Lewis Clarke, USA-beli szökött rabszolga 1842-ben. Írása itt olvasható, ez pedig ő:

Ha ellátogatunk Marokkóba, különösen világos bőrű emberekkel találkozhatunk, akiket külsőre akár európai turistának is vélhetnénk. Ők a berberek, Észak-Afrika őslakói. Íme Belqasem Krim, az algériai forradalom néhai vezetője, a kabil nép tagja:

De vajon honnan származnak az Atlasz hegység vonulatain túl a jellegzetes, büszke berber lépésekkel járó, ám csokoládészínű emberek? Hát a saját nyelvükön amazigh-nek nevezett berberek sem voltak mindig elnyomottak, maguk is „kalandoztak”, átszelték a Szaharát, és rabszolgákat szedtek a sivatagtól délre élő afrikai törzsek közül. Aztán persze a férfiak reményeink ellenére nem álltak ellen a fekete bőr vonzásának, az egzotikus feromonok illatának. Együtt háltak a rabszolgalányokkal, és gyerekeik születtek. Ezek bizonyára alacsonyabb státusszal illeszkedtek bele a társadalomba hivatalos házasságból született társaiknál, de azt tartom valószínűnek, hogy az apjuk vállalta őket, és szabad emberek lettek. Erre vonatkozó forrásokat ugyan nem találtam, mindenesetre nehéz elképzelni, hogy valaki rabszolgát csináljon a saját gyerekéből. A biológiai ösztöneinkből való ilyen mértékű kifordulás szinte felfoghatatlan, ehhez képest a kannibalizmus legyintenivaló csekélység.

Pedig, mint fent olvashattuk, az USA ültetvényesei lelkesen szaporították rabszolgáik számát önnön fiaikkal, lányaikkal, akiket aztán kedvük szerint dolgoztathattak, korbácsolhattak, eladhattak. Így alakultak ki a mai „afroamerikaiak”, akiknek a többsége valójában mulatt, egy részüknek több európai vér csörgedezik az ereiben, mint afrikai. Amikor európaiként az USA-ban egy majdnem fehér embert látunk, nem értjük, hogy miért nevezik feketének.

A mai, színtévesztős állapot jogi lépéseket tükröz, melyek a fehér „faj” (valójában fajta) „tisztaságát” voltak hivatottak őrizni. Az USA déli államai a XX. század első részében sorra vezették be az egyetlen csepp törvényét, amely külön elbírálás alá helyezte a „fehér” polgárokat, illetve mindenki mást, aki akár a legminimálisabb nem európai ősökkel is rendelkezett. A negyvenes években még harminc USA-tagállam tiltotta a vegyes házasságot, végül, hosszú pereskedés után az USA legfelsőbb bírósága törölte el 1967-ben, amikor még tizenhat tagállamban érvényben volt.

Ez azért némileg sajátos egy olyan országban, mely himnuszában „a szabadok földjének” titulálja magát. És hát úgy látszik, a hajdani rabszolgák felszabadítása még most sem fejeződött be teljesen, de majd a Black Lives Matter, mint afféle Piszkos Fred, közbelép! Hogy bonyolultabb legyen a dolog, a Black Lives Matter-mozgalmat a radikális jogvédők közül egyesek szemfényvesztésnek, milliárdosok által támogatott, politikai célú konfliktuskeltésnek tartják. Az igazi fekete szabadságmozgalmakat, amilyen például a Black Panther Party (Fekete Párduc Párt) volt, az FBI még a hatvanas-hetvenes években elintézte. Azt gondolnánk, hogy beérték volna holmi megfigyeléssel, beépüléssel, provokációval meg koholt perekkel, de nem – a vezetők közül jópárat szabályos vadnyugati golyózáporral intéztek el.

Ha már a színekről van szó, érdemes jól megszemlélni az „igazi”, afrikai, negroid rasszba tartozó embereket. Dél-Szudánban tényleg találunk feketés szépségeket:

Ám az afrikaiak többsége inkább barnásnak mondható, mint ezek a himba legények:

Na és szerinted ez a nő fehér? Szerintem a ruhája az, ő meg leginkább talán rózsaszínesnek nevezhető:

Ő meg sárga volna? A ruhája tényleg sárga.

Ezeket a navahó indiánokat pedig netalán vörösbőrűnek látod?

Nekem úgy tűnik, mintha ezek az elnevezések inkább egy-egy társadalmi csoporthoz való tartozást akarnának kifejezni, mint a „zöld-fehérek” meg a „lilák”. Akikről aztán azt feltételezik, hogy szemben állnak egymással. Úgyhogy olykor hasznos lehet a fejekben helyre tenni a dolgokat pontosabb megnevezésekkel. Egyes konfliktusokat talán már azzal is elkezdhetünk feloldani, ha árnyaltabb jelzőket alkalmazunk. Két ellenséges tábor, például „oltásnácik” és „oltásellenesek” helyett fokozatos átmenetnek is felfoghatjuk, hogy ki mint vélekedik egy bizonyos helyzetről.

A politikai korrektség viszont az esetek többségében inkább csak figyelemelterelés. Megveregethetjük a vállunkat, hogy a megfelelő kifejezéssel éltünk, aztán kész. Negro, Colored, Black, African-American (néger, színes, fekete, afroamerikai) – Az USA-ban időrendi sorrendben ezek voltak az elfogadható elnevezések, de egyiktől sem változott meg az emberek sorsa. Még attól sem, hogy megválasztottak egy „fekete” (valójában félvér) elnököt, aki – bár másfélszer akkora I.Q-val rendelkezett – éppúgy a nagytőke és a hadiipar előretolt embere volt, mint az elődje. Az igaz, hogy miközben barna embereket bombázott ripittyára távoli országokban, megpróbált legalább valamelyes egészségbiztosítást kiharcolni az amerikai szegényeknek.

Vajon mi hozzá tudunk-e járulni ahhoz, hogy a fekete ősökkel is bíró emberek élete javuljon a hajdani rabszolgatartó államokban? Elsőre furcsa lehet a gondolat, hisz megszoktuk, hogy mi nem vagyunk kulturális tényező. Minden Nyugatról, főleg Amerikából jön hozzánk, mi pedig, mint a gyerekek, egyszerűen magunkra öltjük, akkor is, ha semmi értelme. A „néger” szót például a „niggerhez” való hasonlósága miatt sokan száműzni akarják a nyelvünkből. Pedig ez magyarul egyszerű leíró kifejezés. Végre egy terület, ahol büszkén kihúzhatjuk magunkat – „a négerek bús dala” nálunk sohasem verte fel az ültetvények csendjét. Kívülálló nézőpontunk jól jöhet egy, a fekete/fehér kettősségbe beszorult kultúrának. Már akár az is, hogy értetlenül nézzük a sokszínű emberek feketének titulálását.

Ezek a színek végtére is leginkább a gondolkodásunkra jellemzők. Azt hiszem, a legtöbb vitában nem olyan fekete-fehérek a dolgok, ahogy a bármelyik oldalon állók szeretik feltüntetni. Ez igaz lehet az orosz-ukrán (más értelmezésben orosz-amerikai) háborúra, a húsevésre, a „szexuális kisebbségek” körüli szópárbajokra, számos „tudományos” kérdésre és egyébre. A harc izgalmas adrenalinlökettel jár, de hasznos eredményt a barikádok lebontása, a másikra való figyelem, a mélyebb elgondolkodás és a párbeszéd hoz.

Ha már itt tartunk, gondolhatsz egy negatív általánosításra, valamire, amit igaznak tartasz a világról. Mondjuk, hogy egy bizonyos embercsoport ilyen vagy olyan. „A cigányok lopnak.” Vagy hogy egy jelenség kedvezőtlen. „A globális felmelegedés rossz.” (Nem állítom sem azt, hogy ezek igazak, sem azt, hogy nem igazak, sem azt, hogy ezt hiszed; ezek csak példák.) Nem kell elvetned a sajátodat, csak úgy tűnődj el rajta. Mikor nem állja meg a helyét? Vannak kivételek? Lehetséges árnyalni, pontosítani?

Gondolhatsz egy olyan tulajdonságra is, amit eddig igaznak tartottál magadról, de nem szeretsz. Mondjuk, hogy nem vagy képes valamire, vagy nem vagy jó valamiben. Vajon tényleg ilyen fekete-fehér az ügy? Vagy elképzelhető, hogy eltúloztad? Talán úgy vélted, hogy nem tudsz jól kocsit vezetni, de amikor alaposabban megvizsgálod, rájössz, hogy valójában a kuplung-kezelésedet akarod finomítani. Vagy azt hitted, hogy nem vagy jó előadó, holott igazából csak jobban oda akarsz figyelni a közönségre. Az is lehet, hogy régen igaz volt ez az általánosítás, de már eljárt felette az idő. Arra kérlek, találj néhány alkalmat az életedből, amikor az ellentéte igaz. Amikor igenis képes voltál, amikor mégis jól ment, amikor talán magad is meglepődtél azon, hogy meg tudod csinálni.

Kíváncsi vagyok, hogy amikor ezeket a pozitív eseteket néhány hétig a szemed előtt tartod, forgatod az elmédben, beszélsz róluk emberekkel, hogyan alakul át a képességedről alkotott véleményed. Meg arra is kíváncsi vagyok, hogy mi lesz Afrikával, ahonnan mindnyájan származunk – de ez már egy másik írás témája. Addig is sok színes gondolatot!