Jó vagy jó
Mi, magyarok, mindig nagy harcosok voltunk. Toldi Miklós ma is büszke lenne ránk, ha látná, hogy mekkora odaadással kergetjük az ellenséget. Nemes küldetésnek is nevezhetjük vitézi tevékenységünket, az Univerzum mélyén rejtőző erő kibontakoztatásának. — Jaj, már megint nyányányá! — mondjuk felszegett fejjel. — A kurva életbe, nem hiszem el, hogy grungrungrun! — dörögjük izzó szemmel, mintha most indulnánk meghódítani a világot. Majd rátartian kihúzzuk magunkat, hiszen ismét hősiesen cselekedtünk. Jól megmondtuk, felemlegettünk minden szervet a gatyában.
Forrás: Mehdi MeSSrro, Unsplash
Modern nemzeti sportunk, a nyafogás két fő válfajjal bír. Az egyik az egyszerű, mezei siránkozás, a klasszikus kelet-európai depresszió. A másik a dühöngő-káromkodó stílus. Azt hinnénk, hogy az elsővel a nők, a másodikkal pedig a macsó férfiak azonosulnak, de nem, immár teljes az emancipáció. Tízéves lányok éppoly szilajul képesek emlegetni képzeletbeli férfiúi testrészeiket, mint a hajdani kocsisok a valódiakat. És izmos, tetovált krapekok is tudnak kisbabát megszégyenítő módon óbégatni az őket ért szörnyű igazságtalanságok miatt.
Általában azt hisszük, hogy a panaszkodást a külvilág eseményei okozzák. Ha ez így lenne, a harmadik világ lakossága már régen halálra sírta volna magát. Ám ők lerázzák magukról a gondokat, mint kutya a vizet.
Szögezzük le: a múlt traumái, amelyek mifelénk az említett érzelmekhez vezettek, valódiak. Valódi okok váltották ki a dühöt, a fájdalmat, ilyen értelemben mindez teljesen „jogos”. Csupán az a kérdés merül fel, hogy hányezer évig célszerű a múlt- és jelenbeli sérelmek miatt sápítozni. Ha a frusztráltsági világbajnokság aranyérme lebeg a szemünk előtt, akkor jó úton járunk. Ha viszont kellemesebben akarjuk érezni magunkat, akkor lehet, hogy más stratégia előnyösebb, arról nem is beszélve, hogy némi optimizmussal meg lendülettel nagyobb esélyünk van megoldani a problémákat.
Noha a nagyszüleinkkel meg egyéb őseinkkel elég sok, nem éppen ideális esemény történt, ha kissé körülnézünk a bolygón, be kell látnunk, hogy a mi életünk mennyire védett és kényelmes. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy mesés bőségben és biztonságban élünk. Nem úgy, mint például a Közel-Keleten, ahol éppen javában zajlik az eredeti neurózisfelhalmozás. Szíriában (ahol lényegesen jobb a helyzet, mint Líbiában vagy Jemenben) nemrég még több, mint negyven ország bombázott. Olyan volt már, mint valami piknik. Mit csináltok hétvégén? Ó, megyünk, ledöngölünk egy pár gabonatárolót meg játszóteret, hisz evidens, hogy ott bujkálnak a terroristák. És ti? Jaj, mi hónapok óta ezt csináljuk, most már valami új szórakozás után kellene nézni.
Szóval szegény araboknak is elkel majd egy kis gyógyulás, bár talán könnyebben megoldják, mert más a hozzáállásuk. Valószínűleg a mindennapi életben még jelenlévő spiritualitás is segít. Most ne is menjünk olyan messzire, csak vizsgáljuk meg, mi történik, amikor — puszta kíváncsiságból — a magunkévá tesszük egy erdélyi barátom megközelítését. Ő, bármi is történjék, a következő kérdést teszi fel magának: „Mi ebben a jó?”
Az ötös lottónál nem lesz szükség erre a kérdésre, úgyhogy próbáljuk ki egy apróbb bosszúsággal. A vonaton írom ezt. Mi a jó abban, hogy a szextelefonos nő (a MÁV a korábbi kimért bemondót kicserélte egy rosszul hangsúlyozó negédesre) immár kétpercenként harsog ostobaságokat a jobb sorsa érdemes utazók fülébe?
Ööö, izé. Hát például figyelmeztet, hogy függetlenítsük magunkat a külső hatásoktól. A MÁV, mint a zen szellem nagy támogatója. Tekintélyes energiát felemésztő igyekezete emlékeztet, hogy itt az idő kialakítanunk stratégiákat arra, miként legyünk jól egy zuhanó intelligenciájú intézményrendszerben. Nem fenyeget a veszély, hogy elalszunk a vonaton és elszalasztjuk a megállónkat. A motivációt is növeli, hogy tegyünk valamit a harmonikus vonathangokért. Kézenfekvő példát ad arra, amiről éppen írok. És így tovább. A felhozott érvek között akadhat erőltetett is, mégis más nézőpontot adnak, különösen így falkában. Kimozdultunk az áldozat-szerepből. Amiben azt hittük, hogy itt, Kelet-Európában verhetetlenek vagyunk, bár rajtunk kívül is akadnak profik:
Na jó, vegyünk egy komolyabb gondot is. Mi a jó a koronavírusban? Hát először is túléltük. Nem mindenki, de aki igen, az kihúzhatja magát, mert erős a szervezete. Aztán így utólag az is, hogy ha nem is múlt el, a legjobb tudásunk szerint enyhült. Mellesleg napnál világosabb lett, hogy majdnem minden ország államszervezete képtelen a feladata ellátására. Letagadja a problémát, kapkod, lózungokat erőltet, korrupcióra használja, stb. Ezen megint lehetne nyávogni, de ha már egyszer így van, jó, hogy ez immár a népesség egésze előtt kiderült. Így tudjuk, hogy a következő krízisen alulról jövő összefogással lehetünk túl, és itt az ideje felkészülni rá. Akit érdekelnek a lények, a vírusokról is megtudhatott egyet s mást, például azt, hogy mi a szerepük az élővilágban. A baktériumokról már egy ideje kiderült, hogy fontos társaink, de én speciel eddig nem értettem, hogy a vírusok mire jók. Szépítettük a lakásunkat meg egy csomóan kiköltöztek vidékre, természetközelibb életbe kezdtek. Kiderült: a globalizáció nem biztos, hogy nyerő stratégia. És így tovább.
Kíváncsi vagyok, mi történik, ha egy hónapig, egy hétig, egy napig minden eseménynél felteszed magadnak ezt a kérdést. Mi ebben a jó? Hogy használhatom ki? Miképpen fordíthatom a javamra? Mit tanulhatok belőle? Mennyivel lehetek több általa?
Még izgalmasabb, hogy miképpen lehet közösségi szinten előrelépni hasonló módon. Hogyan tudunk közösen fejlődni próbára tevő élményekből? Bornemissza Gergely nem nyöszörgött Eger ostrománál, hogy mekkora igazságtalanság, ezek százötvenezren vannak, mi meg csak kétezren. Inkább nekiállt ördögkerekeket fabrikálni. A sóni indiánok egyenesen elébementek a dolgoknak: rögtön születés után belemerítették a csecsemőt a forrás jéghideg vizébe, hogy erős legyen.
Tegyük fel, hogy egy (teljesen teoretikus) országban bebetonozódik a kormány, gyakorlatilag egypártrendszer alakul ki. A politikai hatalmat átveszi egy nem minden szempontból tündöklő elméjű és aranyszívű társaság. Egyesek belépnek, sokan lelépnek, mások bánatukban betépnek, és persze mindenki sír-rí, mint a záporeső. Jaj, jaj, rossz király. Vajon mit segít elő ez a helyzet? A Kádár-rendszerben például virágzott a művészet, a szolidaritás, a finom és nem annyira rejtett áthallások. Ez előnyös hatással volt a kollektív intelligenciahányadosra.
Az ember hajlamos izgulni, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy szeretné. Hiszen csakis akkor érezhetem magam jól, ha úgy lesz, ahogy kiterveltem. Vagy enyém lesz Xénia, vagy örökké szomorkodni fogok. Jaj, csak felébredjek idejében! Jaj, csak tudjak aludni! Jaj, csak essen az eső! Nehogy essen az eső! Szerintem a legtöbben elég ügyesen műveljük ezt a mesterséget. Egy teljesen megdöbbentő lehetőség már előre kifundálni, hogy minek örülhetünk az ellenkező esetben. Amikor az történik, amit eredetileg nem akartunk. Mondjuk lepattint Xénia és nem kell musicalekre járnom meg az idióta barátaival találkoznom.
Milyen az a világ, amelyben minden érmének két pozitív oldala van? Vagy így lesz jó, vagy úgy. Ha korán felébredek, jó sok mindent megcsinálok. Ha nem, végre kialszom magamat. Ha lesz eső, kapnak a növények. Ha nem, szép időben részesülünk. Lehet, hogy kissé mérnöki, germán hozzáállás előre kijelölni az örömforrást, de köztes lépésnek, amíg magától nem jön, megteszi. Perspektívát is ad: Biztos, hogy akarom azt az előléptetést, ami után ötször annyi lesz a munkám meg a felelősségem? Vagy itt vannak a lottóötös-nyertesek, akikről azt mondják, tönkremegy az életük. Eddig nem is tudtuk, hogy milyen irigylésre méltó helyzetben vagyunk.
Forrás: WikiImages, Pixabay
Na de most komolyan, próbáljuk ki. Ha nem lesz dugó, idejében odaérek. Ha dugó lesz... Mi a fenének lehet örülni abban, hogy már megint dugóban pöfögök? Hát ha megint belemászol a dugóba, akkor talán elgondolkodhatsz azon, hogy milyen más módon lehet közlekedni. Meg végre végighallgathatod azt az izgalmas hangoskönyvet. Persze a vonat jobb az ilyesmire. És ha megint órákat vesztegel a vonat a nyílt pályán, mintha csak Kurdisztánban lennél, akkor legalább nyugodtan olvashatsz, különösen, ha készülsz, és viszel magaddal valami izgalmasat.
Sokat emlegetik a félig üres vagy félig teli poharat, és azt hiszem, az is számít, hogy mi van benne. Bizonyos folyadékoknál jobb inkább üresnek felfogni, máskor meg inkább telinek. Hálistennek az érzelmeink edényét végső soron magunk töltögetjük. Vagy teljesen magatehetetlen bábok volnánk?
Azt hiszem, arra is képesek vagyunk, ha az a cél lebeg a szemünk előtt. Vagy itt egy másfajta állapot:
Válassz jól.