Ez most egy kicsit direkt lesz. Egy kicsit személyes. Na nem személyeskedni akarok, csak feltenni egy személyes kérdést. És személyesen magadnak válaszolhatsz is rá. Nem tudom, mikor alkalmas mélyen elgondolkodni rajta. Mondd:
Te mennyire vagy jóban magaddal?
A fogalmazás egy kicsit különös. Ezekben a fajta kijelentésekben: „meg vagyok elégedve magammal”, „szeretem magam”, „elfogadom magam” rejlik valami furcsa kettősség. Mintha lenne egy énem, amelyik „csak úgy van”, és lenne egy másik, amelyik elégedett az elsővel, szereti, elfogadja azt. (Vagy nem.) Valószínűleg általában hasznosabb csak úgy lenni, átélni az elégedettséget, a szeretetet, az elfogadást. És ezzel együtt — mégiscsak vagyunk valamilyen viszonyban magunkkal. A legtöbb ember, legalábbis időnként, szokott reflektálni magára.
Forrás: Gerd Altmann, Pixabay
Egy nem annyira kellemes példája ennek az önkritika. A kritika egyeseknél krízist is okozhat, és kriminális helyzeteket idézhet elő, például ha valaki anyját szidják. Pedig mindhárom szó a görög krinó származéka, amely nem tévesen írt kocsmát jelent, hanem annyit: szétválaszt, eldönt. Válasszuk hát szét mi is a kritika két teljesen különböző részét. Az egyik a bántás, amikor rossz érzést akarunk okozni. Nagy a füled, beee! A másik a visszajelzés, információ, ami alapján jobban csinálhatjuk a dolgainkat.
Nem tudom, az új-guineai hegyi törzseknél hogy lehet ez, de mifelénk kialakult egy eléggé perverz szokás: Ha azt akarjuk, hogy a gyerekek másképp viselkedjenek, akkor megszidjuk őket. A gyerekek ezt természetesen eltanulják, aztán felnőnek, és immár ők ócsárolják az új nemzedéket, meg persze belül magukat. Szoktad szapulni magad? „Mekkora barom vagyok” meg effélék. Ha ezen kapod magad, hasznos lehet megvizsgálni a kijelentés igazságtartalmát. Ha tükörbe nézel, ezt látod?
Forrás: Claudio Schwarz, Unsplash
Amennyiben nem, talán itt az idő áttérni némileg konkrétabb visszajelzésre, lehetőleg olyanra, ami segít a fejlődésben. Pontosan mit is akarok másképpen csinálni? Ja, hogy lefekvés előtt két órával kikapcsoljam a képernyőt. Jó, akkor most keresek egy izgalmas könyvet, amit esténként olvasni fogok.
Olyan is előfordul, hogy nem értünk egyet magunkkal. Az egyik énünk éjfélkor még filmet szeretne nézni, a másik pedig tudja, hogy ebből holnap fél hétkor baj lesz. Ilyenkor népszerű az egyiket jónak, a másikat pedig nem jónak gondolni, de ez nem jó hozzáállás. Azt hiszem, hasznosabb úgy felfogni a belső konfliktusokat, hogy minden irányulásunk valahol eredendően jót akar nekünk. Legalábbis ez az NLP egyik előfeltevése, amelyen számos lélekgyógyító eljárás alapul.
Forrás: Kira auf der Heide, Unsplash
Az alternatíva, az ördög kiűzése magunkból nem annyira kecsegtető. Sosincs kéznél a tömjénfüstölő, és különben is, mi lesz a démonnal, miután kiment? Ne kódorogjon itt, a végén még a szomszédba vagy az anyósba költözik be! Bár ezzel nem minden barátom ért egyet, úgy képzelem, hogy többmilliárd éve fejlődő organizmusok vagyunk, és így meglehetősen jól vagyunk összerakva. Az eredendő irányulásaink a fennmaradásunkat, a jólétünket szolgálják, csak időnként előfordul, hogy valami eltéved. A már említett önkritika is gyakran ilyen: azzal, hogy minősíthetetlen hangon lehordjuk magunkat belül, nem éppen az erőforrásainkat mozgósítjuk, holott abból indul ki az egész, hogy jobban szeretnénk csinálni valamit.
Forrás: Joshua J. Cotten, Unsplash
Felfoghatjuk úgy, hogy a legidiótább dolgok is pozitív szándékból indulnak ki. Még a dohányzás is ilyen: hajdanában szerettünk volna olyannak látszani, mint a nagyok. Aztán volt, aki úgy maradt, de valójában ő is azért teszi, mert le szeretné nyugtatni magát, koncentrálni, elfoglalni a kezét, stb, stb. Ezek mind nagyszerű dolgok, és szerencsére más úton is el lehet érni őket.
A belső meghasonulásnál sem az egyik oldal elnyomása a célszerű, már csak azért sem, mert úgy járnánk, mint a kínaiak, amikor sikerült kiirtaniuk a verebeket. Az egyik kedvenc mondatom, amit személyiségfejlesztő könyvben olvastam, Connirae Andreastól származik. Körülbelül így hangzik: „Amikor legyőzöd magadat, mit gondolsz, ki veszít?”
Aha! — mondják erre az emberek. Tehát akkor kompromisszumot kell kötni magunkkal, igaz? Hát, a legtöbb esetben nem. Nem volna túl sok értelme annak, hogy éjjel egykor lecsapjuk a filmet a felénél. Viszont ha megtaláljuk a mélyebb (vagy magasabb) célokat a szándékaink mögött, akkor találhatunk teljesen más viselkedést, ami mindegyiket beteljesíti. Amikor belső ellentét tép szét valakit, nagyon gyakran mind a két pólus ugyanazt akarja. Vagy akár keresztezhetik is egymást a célok. Dolgozni akarunk… hogy sikeresek lehessünk… és végre megpihenhessünk. Másfelől pedig pihenni akarunk… hogy frissek és üdék legyünk… és végre hatékonyan dolgozhassunk. Amikor két énünk torzsalkodik, a belső harmónia felé vezető első lépésként elfogadhatjuk, elismerhetjük mind a kettő pozitív szándékát.
Mi lenne, ha minden nap, amikor tudatára ébredsz, hogy ébren vagy, eszedbe jut ez a kérdés: Hogyan lehetek egy kicsit (még) jobban jóban magammal? Talán órára kelsz és ugranod kell — a kérdést ekkor is felteheted gyorsan a tudattalan elmédnek. A válasz érkezhet később, illetve elmerenghetsz majd a buszon, a sorban vagy egy másik üres pillanatban.
Forrás: Guilherme Stecanella, Unsplash
Mi vezethet nagyobb belső egységhez? Lehet egy emlék egy olyan alkalomról, amikor minden porcikáddal teljes bizonyossággal tudtad, hogy mit akarsz, és meg is csináltad. Lehet a cél, hogy igenis önmagad legjobb barátjává válj. Lehet egy hívogató belső kép. Hogy fest az az önmagad, aki nagyon jóban vagy magával? Vagy maga a gondolat, ami újra meg újra eszedbe juttatja, hogy tényleg, itt az idő egy picit közelebb kerülni magadhoz. Lehet egy gyakorlat, egy érzelem, amit dédelgethetsz magadban, egy akár apró cselekedet. Minden döntési helyzetben felteheted magadnak a kérdést: Mitől leszek jobban magammal? Ha ezt a kis halogatott dolgot most elvégzem? Vagy akkor, ha megengedem magamnak, hogy elengedjem?
El is leshetjük, hogy mit csinálnak az igazán harmonikus emberek. Talán többet énekelnek. Vagy dinamikusan mozognak. Vagy szívvel-lélekkel teszik, amit tesznek. Vagy vidám dolgokról beszélnek. Vagy valami teljesen mást művelnek, mindenesetre megéri körülöttük lebzselni és eltanulni tőlük egyet s mást.
De hát nem önző dolog túlságosan jóban lenni magunkkal? Azt sejtem, a túlzott önelégültség, amikor valaki annyira el van telve magától, hogy észre sem vesz másokat és átgázol rajtuk, pont valamilyen belső hiányból ered. A ma annyit emlegetett narcisztikus személyiségek valószínűleg azért imádják úgy magukat, hogy ne kelljen mélyebben magukba nézniük. A pöffeszkedő, gőgös, harácsoló emberek jellemzően nem szeretik magukat. Épp azért kell pöffeszkedniük, gőgösködniük, harácsolniuk, hogy eltereljék a figyelmet a belül tátongó űrről. Érdemes alaposan megfigyelni a politikusok arcát. A nagy teljesítők egy része sem szereti magát. Valami hajtja őket, és csak akkor nyugszanak meg egy pillanatra, amikor a nyakukba akasztják az aranyérmet vagy megkapják a Nobel-díjat. Aztán újra vágtatniuk kell, hogy szerezhessenek egy kis elismerést. Ez nem mindenkire igaz, van, aki egyszerűen a vágtát élvezi, de sokukra igen.
Úgyhogy ha megbékélsz magaddal, az a környezetednek is kellemesebb lesz. Nyilván nem vagy jobb másnál, ez egyszerű matematika, nyolcmilliárd ember nem lehet jobb a többinél. Sőt, még tovább is mennék, a bogaraknál meg a lótuszoknál sem vagyunk jobbak, abban viszont szinte biztos vagyok, hogy ők jóban vannak magukkal. Nem filóznak annyit, követik a belső parancsaikat. Csak azért, mert gondolkodó lények vagyunk, még mi is megtehetjük ezt.
Egy ehhez kapcsolódó kérdés, hogy miként lehetünk (még) jobban a hozzánk közel állókkal. Mit tehetünk már előre a harmonikus együttlétért? Mi fontos a másiknak? Miközben az ember egyre jobban megtalálja az önmagával való együttélés barátságos módjait, más valódi igényeire is könnyebb odafigyelni.
Akár a felkelő Nap melege hűvös hajnalon, az önmagukkal megbarátkozott emberek békéje kisugárzik a többiekre. Márpedig ha valaminek, a békének nagy hasznát vesszük mostanában. Ezért is szeretnék olyan emberek között élni, akik jóban vannak magukkal.
Tök jó!Így van :Mac manó