Kinőtt eszmék meg lábak
Azt hiszem, ezekben a változó időkben különösen hasznos odafigyelnünk az egészségünkre. Nem tudom, jól látom-e, de mintha társadalmunkban az lenne az elképzelés, hogy amikor mennek a dolgok, hagyhatjuk porosodni a szerveinket, a lelkünket, és legfeljebb akkor kezdjük el ápolni a szervezetünket, amikor valami nem működik jól. Vagy még akkor sem. Egyszerűen megvárjuk, amíg betolnak a műtőbe.
Forrás: National C. Institute, Unsplash
Az orvosi szakma pillanatnyilag partner ebben a hozzáállásban; székrekedéses erőfeszítéssel koncentrál a betegségre. A jelszó: „Csak ezt ne!” Betegfelvétel írják az ajtón, ahol majd be kell menned. Persze nem mersz, mert be van zárva, és szigorú tábla fenyegetődzik rajta, hogy „kérjük betegeinket, kopogással ne zavarják a rendelést”. Az előtérben jókora plakátok vesznek körül, melyeken különféle betegségek kifejlődését láthatod, és tájékoztatnak a betegjogi képviselőd elérhetőségéről. Miután kiolvastál három fejezetet a könyvedből, előkerül egy fehérköpenyes hölgy, odaadod neki a betegbeutalódat, mire a kezedbe nyom egy kitöltendő papírt, amelyen többek között ez áll: „a beteg neve”. Ide a te nevedet kell írni, holott izomkolosszus vagy, és sportorvosi igazolásért jöttél. Az emberi elme sugallhatóságát ismervén felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen mire is tanítjuk ezzel magunkat. Mi itt a cél, az egészség vagy a betegség?
Forrás: irinakeinanen, Pixabay
Tudom, ez vad gondolat, de elképzelhető, hogy célravezetőbb, sőt, izgalmasabb lenne a gyógyulásra meg az egészségre koncentrálni? Mondjuk elkezdenénk megvizsgálni, hogy mi kell az utóbbihoz. Nekem például ilyenek jutnak eszembe: tiszta víz, tiszta levegő, tiszta (vegyi anyagoktól mentes) étel. Harmonikus emberi kapcsolatok. Elegendő mozgás, ideális esetben az anyatermészetben, ahonnan származunk. És már el is értünk a spiritualitásba, a Nagy Egésszel való kapcsolatba, az isteni természetünk átélésébe. Megvan minden reggel fél hétkor, mikor csörög az óra? Az is kérdés, hogy a munka, amit végzünk, gályarabság-e, vagy alkotás. Nem muszáj Michelangelónak lenni, lehet, hogy pék vagy és tésztát gyömöszkölsz, amiből szenzációs kenyér sül, de éppúgy elégedettséggel tölthet el, amikor sikerül megtanítani valakit valamire.
A legkönnyebben közösen tudnánk elérni az egyre robusztusabb egészség magasztos célját. Vannak helyek és idők, amikor ez sikerül, amikor egy társadalom jó rendszereket hoz létre. Amikor nem, elindulhatunk egyénenként, aztán az úton összetalálkozhatunk másokkal. Előbb-utóbb egymást segítő kis csoportokká is összekötődhetünk. Majd a kis csoportok között is létrejöhetnek különféle kapcsolatok. Mintha cseppenként alakítanánk át az óceánt. A végén még egy igazi egészségügy is kijöhet belőle, ahol egészként kezelik az embert.
Az ősi India praktizálóit képzelem ilyennek, akik ügyeltek az emberek életmódjára, értették az érzelmek és a testi állapotok összefüggését, és, ha kellett, megvolt a tudásuk a gyógyításhoz is. Ez szerintem intézményes szinten még odébb van, viszont ha nem indulunk el felé most, akkor sohasem lesz. Úgyhogy elkezdhetjük magunkkal, a testünkkel, a lelkünkkel, az érzelmeinkkel, a kapcsolódásainkkal. Mi történik, ha megvizsgáljuk őket, például azzal a céllal, hogy hol tudunk könnyen javítani rajtuk?
Rögtön az elején felmerül a kérdés, hogy milyen életet élünk. Egyetlen példa: a Homo sapiens nevű faj valamennyi emlős közül az egyik legjobb hosszútávfutó. Nem nagy sprinter, nem veszi fel a versenyt a legtöbb négylábúval, de hosszú távon lekörözi a gazellákat is. A szervezetünket, a szívünket és az izmainkat éltető egyik optimális tevékenység a hosszan tartó mozgás. Ehhez képest naponta hány órát görnyedünk a képernyő előtt? De hát úgy ellustultunk, végtére is már hatévesen bevágtak az iskolapadba, hogy izgő-mozgó kis lényekből engedelmes zombikká válhassunk. És jaj, kinek van ideje minden nap annyit mozogni, amennyit kellene?
Érdekes, a dugóban ülésre elég sokan ráérnek. Jó, de hát nekem családom van és be kell szereznem a szükséges dolgokat! Még ilyet, hogy biciklivel menjek a piacra?! Sosem értettem, miért fosztják meg annyian magukat a saját izmokkal megszerzett suhanás, sebesség élményétől. Meg attól, amikor leszállva zsibong minden sejtünk, és végre érezzük, hogy élünk. Meg a nap, a szél, az eső érintésétől a bőrünkön. A titkos büszkeségről nem is beszélve, hogy igen, megint feljöttem a lejtőn ezzel a nyolc bálnányi táskával meg kosárral, Gilgames hozzám képest nyápic lajhár volt. Ó, már itt is vagy? Nem volt nehéz feltekerni? Á, dehogy, csak pár apróságot hoztam.
Forrás: Gerhard Lipold, Pixabay
Közben még a forgalomra is oda kellett figyelnünk. Tyű, azt a mindenit, a reflexeink meg az érzékszerveink is fényesedtek közben. Lehet, hogy kilencvenéves korunkban nem csak az combizmunk, de az agyunk is működni fog?
Az egészség valahol azt is jelenti, hogy különálló részek (Izmok? Konditerem!) helyett egészben kezeljük az életünket. Egy cselekedettel több célt teljesítünk be. És a kényelmetlenebbnek tűnő választás a reklámok sugallataival ellentétben sokkal jobb érzéssel is jár.
A teljesség egy másik része, hogy miként gondolunk magunkra. Egy ma divatos elképzelés gépként tekinteni az emberi testre. Eltömődtek az ereink? Ki kell őket tisztítani egy kis érpucolóval. Hozd a műanyagcsövet, Zsiga, itt felvágjuk és betoldunk egy darabot. Affenébe, ezt is ki kell cserélni.
Forrás: Possessed Photography, Unsplash
Közben sok kutató egyre inkább test-elméről beszél, ami eléggé másként működik, mint a robot. Mi volna, ha a gépnél érdekesebb kép vonzaná az elménket? Mondjuk az axolotlé. Ez az állat remek példája egy elég ritka jelenségnek, a neoténiának. Azaz egész életében megőrzi ivadékkora bizonyos jellegzetességeit. Az axolotl normális körülmények között nem alakul át szárazföldi, tüdővel lélegző szalamandrává, hanem egész életében kopoltyús vízi állat marad, így is szaporodik. Még izgalmasabb, hogy teljes egészében újra tud növeszteni elveszített szerveket, testrészeket, például a lábát, a farkát, sőt, a szíve és az agya egy részét is.
Na jó, de mi nem vagyunk axolotlok, mondod. Dehogynem. Már csak azért is, mert az ember szintén neoténiás. A fejünk az emberszabású majmok kicsinyének a fejéhez hasonlít: nagy agykoponya, kis arckoponya. Az állkapcsunk megáll a fejlettség egy korai fokán, nem nő tovább, mint a rokonainké. Ennél is izgalmasabb egy másik hasonlóság: a regenerálódóképességünk. Noha lábat egyelőre nem tudunk visszanöveszteni, az is elég megdöbbentő, ahogy a csontunk magától összeforr, a sebeink begyógyulnak. Az a helyzet, hogy holmi gépnél sokkal, de sokkal jobban hasonlítunk az axolotlra.
Mi lenne, ha a lelkünk csarnokában levennénk a falról a gép képét és helyettesítenénk az axolotléval?
Forrás: Esteban Acquaviva - https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=3470452
Titokzatos lény, de ha belegondolunk, mi is titokzatosak vagyunk. Feltehetjük a képe mellé mindannak a rengeteg alkalomnak a fényképét, amikor meggyógyultunk valamiből. Tudom, nem fér ki mind, meg egy csomót észre sem vettünk, hiszen álmunkban történt, de a legerősebben jelképesekből függesszünk már ki egy pár tucatot az elménkben. A kicsattanó egészség legjobb pillanataival együtt. Amikor magunk előtt tartjuk, hogy mit akarunk, könnyebben valóra váltjuk.
Az axolotl esete igencsak ingerli az ember képzeletét. Vajon tényleg lehetséges lenne visszanöveszteni egy elvesztett végtagot?
Hát ez egyelőre scifi, akárcsak a tengeralattjáró volt Verne idejében. Vonzó, elérhetetlennek látszó. Vajon milyen úton lehetne a legkönnyebben elindulni felé? Közben perspektívába is teszi a dolgokat: annyi minden van, amit igenis megtehetünk az egészségünk érdekében most. Válassz ki egyet, amiről tudod, hogy hasznos neked. Képzeld el, hogy hol leszel tíz év múlva, ha nem teszed meg. Most pedig képzeld el, hol leszel, amikor megteszed.
Senki más nem választhat közöttük helyetted. De azt mindketten tudjuk, hogy ha a másodikat választod, nem csak egészségesebbé válsz, de érdekesebb is lesz az életed.