Ma két, nálunk kevéssé elterjedt, de a világ sok részén tekintélyes galibát okozó anyagról és a hozzájuk kapcsolódó társadalmi eseményekről szeretnék írni. Gyönyörű, misztikus forrásnövényük tápláló magját magunk is kedveljük.
Csekélyke személyes tapasztalattal rendelkezem a témában, ugyanis volt alkalmam megkóstolni a zöld mákgubó nedvét, az ópiumot. Az eseményre egy teheráni, leginkább a mi lakótelepi házainkra emlékeztető magasépület földszinti lakásában került sor, ám a külső és a belső valóság, mint Iránban annyiszor, teljesen eltért egymástól. Vendéglátóm hosszasan magyarázta, milyen fontos felegyenesedett ülőhelyzetben szívni a szert. Bár fekve kevesebbre van szükség, azt a testhelyzetet alantasnak, függést okozónak tartotta.
A lágy, végtelenül finom illatú, színű, tapintású rudacskák leginkább az ambrózia képzetét idézték fel. A füst íze és illata még mennyeibb volt, bár a hatás enyhe, nem járt kitágult érzékeléssel, csak mintha kissé jobban kidomborította volna a környezet szépségét. A tea, az édesség, a szetár pengése, a cseréptálban égő apró, szinte füstmentes tűz, az emberi együttlét meghittsége bensőséges hangulatot varázsolt. Mintha halkan az angyalok csengői csilingeltek volna, de ez inkább csak metafora a végtelenül finom, alig megfoghatóan kellemes élményre. Amikor egy héttel később, a búcsúzás előtti napon újabb ülésre került sor, egy picit kontúrosabbá vált a történés. Bár immunis vagyok mindenfajta anyagfüggésre, úgy éreztem, hogy erre a valamire rendkívül könnyen és hamar rá lehetne szokni.
Az angoloknak épp ezért két háborújukba telt, hogy Kína kormányát rákényszerítsék: Engedje a milliók gyötrelmes pusztulását okozó anyag kereskedelmét. Mert, mint minden kemény drognál, az első szép napok után következik a függőség, az egyre növekvő adagok, a testi-szellemi leépülés. A kínaiak tömegével szoktak rá a szerre, amelyből az európaiak óriási nyereségre tettek szert. A kínai kormány felégette az illegális készleteket. Ekkoriban még nyíltabb kártyákkal játszottak a politikában: Az angolok hadihajókról lőtték a kínai városokat, amíg azok alá nem írták a félgyarmati sorba kerülést tartalmazó „szerződést”, a csillagászati „kártérítést” a megsemmisített ópiumraktárakért.
A csinkiangi csata az első ópiumháborúban, melyben az angolok legyőzték a kínaiakat. Forrás: Richard Simkin, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=51541501
A múlt rendszer végén, amikor „rendes” kábítószer itthon jóformán még nem létezett, csak gyógyszerek és egyéb helyettesítők, egy igen szűk réteg azért nálunk is vagdosta a zöld mákgubókat. A földalatti zenekarok számaiból ma is kicsendül e szubkultúra édesbúsan depressziós életérzése, mikor telente fiatalok járták kétségbeesetten a virágüzleteket szárított mákgubóért. Ebből főzték a rosszullétet okozó mákteát, amely állítólag borzalmas ízű, de legalább enyhítette ópiuméhségüket.
Míg Ázsiában az angolok áldásos tevékenységének köszönhetően az ópium, a nyugati világban a nagyobb testvér, a heroin terjedt el. Ez már félig mesterséges termék: a természetes ópiumból kivonják a morfiumot, majd azt diacetilmorfinná alakítják át. A heroint szívják is, de főleg intravénásan fecskendezik, és az egyik legpusztítóbb, legaddiktívebb kábítószerként tartják számon. Gyerekkorom egyik meghatározó horrorolvasmánya egy heroinista német lány A végállomás gyermekei című könyve volt. Jó hír: a legtöbb, tizenéves korában az örök vadászmezőkre költözött barátjukkal ellentétben Christine-nek és szerelmének végül sikerült leszoknia.
A teljesen szintetikus „mákszerű” anyagok, az opioidok megérnek egy külön misét. Akárcsak az idegrendszert hosszú távon szétmállasztó bambítószerek, az úgynevezett „nyugtatók”, amelyeket immár gyerekeknek is képesek felírni. Most maradjunk a máknál, melynek legnagyobb termesztője évtizedek óta Afganisztán. Ezt az országot több birodalom is próbálta megszállni, annyira nem nagy sikerrel.
A legutolsó csúfos megfutamodók az amerikaiak voltak, akik a közsajtó szerint felléptek a kábítószer-forgalmazó hadurak ellen. Ennek nagyjából az ellenkezője igaz. Az első tálib kormány 2001-re a korábbi évek 60000 tonnás átlagáról szinte nullára csökkentette az ópiummák termesztését. Miután az amerikaiak megszállták az országot, ez a mennyiség egyre emelkedett, 2017-ben már 330000 tonna volt. A jelenséget a közismert hírcsatornák úgy próbálják magyarázni, hogy az afgán hadurak kihasználták az amerikaiak tájékozatlanságát. Mások szerint egyenesen a CIA szervezte meg a termelést, akárcsak annak idején a Burma, Thaiföld, Vietnam, Laosz vidékén elterülő “Aranyháromszögben”, hogy a bevételből finanszírozzák kormányokat buktató és egyéb emberbaráti tevékenységüket.
Nemrég ismét hatalomra kerültek a tálibok, és lám, ismét sikerült betiltaniuk az ópiummák termesztését. Ez a kiváló cikk, miközben részletes képet ad a tálibok stratégiájáról, döbbenetes műholdas térképeken mutatja, hogy az ország termésterületének 2022-ben még több, mint 50%-át kitevő mák 2023-ra 1% alá csökkent.
A változáson sokan keseregnek, mondván, hogy micsoda új menekülthullám várható az ország elsőszámú exportcikkének ellehetetlenítése miatt. Pedig a tálibok nem csupán eltökélten és hatékonyan, de átgondoltan is jártak el. Nem estek neki a szárba szökkent máknak, amikor a termesztők már nem tudtak volna a helyébe vetni mást; megvárták, hogy a parasztok learassák az utolsó termést. Ráadásul előre bejelentették a tilalmat, amitől a piacon felszökött az ár, a gazdák felhalmozhatták a készleteket, majd rekordbevételre tehettek szert. Félreértések elkerülése végett: a máktermelők nem gonosz terroristák, hanem egyszerű parasztok, akiknek egy száraz, évtizedek óta háborúdúlta országban valamiből el kell tartaniuk a családjukat.
Bennem azért felötlik, hogy az évtizedek óta zajló kolumbiai, mexikói stb. „kábítószerháború” vajon valójában miről is szólhat. Hogy lehet, hogy a legerősebb nagyhatalomnak milliárd dollárokkal, hadsereggel, szétpermetezett őserdővel sem sikerül az, amit mufurc szakállasok egykettőre elintéznek? Meg az is, hogy ha az afgánok „befagyasztott” (értsd: ellopott) milliárdjait visszaadnák, javulna-e a gazdasági helyzet az országban.
A tilalom az afgán gazdák és az ázsiai ópiumfogyasztók mellett természetesen a jórészt a gazdag országokban élő heroinistákat érinti súlyosan. A felhalmozott készleteknek köszönhetően idén még valószínűleg nem okoz krízist a heroinhiány. Az apokalipszist jövőre harangozzák be, amikor cucc híján a heroinisták várhatóan áttérnek a sokkal erősebb, pusztítóbb, ráadásul olcsóbb mesterséges mákhelyettesítőre, a fentanilra. Az USA-ban egyelőre évi százezer halálesetet tulajdonítanak a fentanilnak, ez fog erősen felszökni a jóslatok szerint.
Cinikusan realista nézőpontból szemlélve „a végső megoldás” valószínűleg a termelés áthelyezése lesz — egy logikus helyszín a már bevált Aranyháromszög. A bolygó egyik óriásüzletének nyersanyagtermelése aligha függhet egyetlen országtól.
Nálunk a mák hálistennek leginkább a karácsonyi asztalon pompázik ártalmatlan kalács, más néven bejgli formájában. Nyáron pedig a mezőkön (illetve ma már inkább a mezsgyéken) harsog vad rokona, a pipacs, emlékeztetve minket, hogy milyen úri dolgunk van. Végre valami világméretű kalamajka, amelyből kimaradunk!
Itt be akartam fejezni a cikket, ám egyszer csak beúszott egy kép. Egy bolygóról, ahonnan eltűnt a dohány. Emlékeznek még, hogy valaha éltek egy furcsa, mérgező növénnyel, de aztán rájöttek, hogy ez hülyeség és abbahagyták. Tiszta a levegő, nincsenek csikkek az utcán, bezártak egy csomó kórházat, az emberek szabadon lélegeznek, szép a foguk, jószagú a hajuk, nagy a tüdőkapacitásuk. Mondhatod, hogy ugyan már, de azt hiszem, mindig a fejünkben megjelenő kép az első. Ha eleget forgatjuk, sok minden lehetségessé válik. Emlékszem, gyerekkoromban mobiltelefon csak a fantasztikus filmekben létezett.