Mosolyszüret

Szindbád és az égi gyík 6.

Malájföldön Szindbád néhány nap után észrevette, hogy amikor a helyiekkel beszél, állandóan mosolyog. Ez nyilván a malájok szünet nélküli mosolygásából fakadt, melyről igen hamar kiderült, hogy sokféle indíttatást takar. A legegyszerűbb a gyermeki öröm volt: “Nini, ember! Integessünk!” Könnyen felismerhető volt még a  zombimosoly is, a jóembermosoly, az “Allah akarata, hogy segítségére legyek ennek az utazónak”-mosoly, a “menj már a fenébe”-mosoly, a “hetvenes az I.Q.-m, nem értem, mit mondasz”-mosoly, a “jól érzem magam itt a széken”-mosoly, az “előzékeny vendéglős vagyok”-mosoly, a “nahát, kíváncsi vagyok erre a külföldire”-mosoly, és még ki tudja hány változat. Ha én ilyen hamar elkezdtem ráhangolódni, ők biztosan sokkal többfélét tudnak egyből megkülönböztetni – tűnődött Szindbád.

Érdekes módon az állandó mosolygás ellenére nem érzett izomlázat az orcájában, mint az amerikaiak műmosolyától. Bármennyire nem takart mindig őszinte örömöt a malájok gesztusa, több volt egyszerű, mechanikus szájelhúzásnál. Észak-Amerikában néha már akkor leveszi a másik a mosolyt, mikor még nem lépett ki teljesen az ember látómezejéből. Olyasmi, mint amikor éjszakai vezetéskor a szembejövő lekapcsolja a fényszórót, majd elhaladáskor túl korán visszarakja, monologizált Szindbád.

Vajon jobb-e ez az állandó nyájas ábrázat például a pesti ingerültségnél? – morfondírozott tovább. Kissé hasonlít a hajdani, európai udvariassághoz, a konfliktusokat jól elkerülhetjük vele. A másik, jártas lévén a kultúrában, bizonyára könnyen le tudja olvasni, hogy boldog mosolyról van-e szó, udvarias hagyjmárbékénről vagy valami másról, visszamosolyog és megfelelően cselekszik; ha olyan a helyzet, továbbmegy. Tulajdonképpen van valami kellemes a mosolygással járó békés hangulatban, kérdés, hogy ez meddig tart, illetve mi történik valódi konfliktushelyzetben. Szindbádnak eszébe jutott a tájföldi statisztika: sokkal kevesebb a gyilkosság, mint Nyugaton, ám ami van, az mind a “Negyvenhét késszúrással kivégezte főnökét”-újságcím alá tartozik. Amikor eltörik a mosolygás…

Vagy itt vannak a kínaiak, szőtte tovább a fonalat. Ha Pesten bemegyek egy kínai boltba, és ní hau-val köszönök, általában az arcuk sem rezdül. Jó esetben viszonozzák, és kész. Ha a vietnámiaknak eresztek meg egy szin csao-t, legalább felcsillan a szemük, van, hogy csevegni is kezdenek. És igen, képesek mosolyogni, nem hal-arccal merednek rám. Azért Kuala Lumpurban milyen közvetlen volt a kínai, aki a segítségére sietett, emlékeztette magát. Vajon milyenek lesznek ezek?

Szingapúr legnagyobbrészt kínaiak által lakott miniállam, márpedig Szindbád éppen a malájföldi határváros, Johor Bahru óriási, személytelen emberdarálójában loholt a tömeggel a pecsételő ember felé. A párhuzamos mozgólépcsőkön baloldalt álltak, jobboldalt lépkedtek az emberek. Valami az egészben hangyabolyra emlékeztetett.

Vajon hogyan alakul ki az, hogy az egyik nép folyton mosolyog, a másik álladóan szigorú képet vág, a harmadik meg olyan, mintha kivasalták volna a pofáját, nem látszik rajta semmi? – gondolta. Ha Észak-Amerikában kivonod magad a mosolygásból, azt hiszik, hogy meg akarod ölni őket. A vicsorukkal jár egy egész világnézet, például a sebezhetőség takargatása. “Hogy vagy? Jól. Akkor jó. És te? Semmi baj. Hát akkor jó.” Ez körülbelül annyit jelent: “Nem akarlak bántani, és megnyugodhatsz, hogy nem kérek tőled semmit.”  ¹

Valószínűleg nem ez a követendő példa, de azért azt sem vehetjük teljesen biztosra, hogy a kötelező citrombaharapott ábrázat minden szempontból spirituális, gondolta Szindbád. Amikor külföldről térek haza, gyakran elképzelem, hogy most járok itt először. Vajon mi tűnik fel? Az egyik a hihetetlen erőfeszítés, amellyel a helyiek a dolgok rettenetességét akarják bizonyítani. Roppant lelkiismeretesen dolgoznak a témán, még vasárnap is. Mindig van valami baj, nem jön, nem kapható, nem működik, nem megfelelő, kurvaannyát. Hova száguld, mit gatyázik, itt szerencsétlenkedik előttem, jajmármegintmivan. Tudom, elavult, korszerűtlen, de milyen lenne néha egy kis egyszerű jókedv? Milyen lenne mosollyal megdobni egy idegent?

A mosoly etológiai eredete Desmond Morris szerint a félős arc, mutatván, hogy nem vagyunk veszélyesek. Ennek a gyökere, gondolta Szindbád, pedig akár egyfajta rejtett vicsorgás is lehet, egy picit megmutatjuk a fogunkat, jelezve, hogy hát tudnánk éppen harapni, de nem akarunk, tehát barátságosak vagyunk. Ez így tömörítve biztos furcsán hangzik. Ám Morris sok emberi viselkedesről rántja le a leplet. Elsőre az is meglepő, hogy a nevetést teljesen máshonnan vezeti le.

Más kultúrában egy kicsit jobban szembetűnik, hogy mennyire nem értjük magunkat, mint fajt, gondolta Szindbád. Hogy elsősorban biológiai lények vagyunk, amelyre, a nagyon erős társas ösztönünkből fakadóan ráépül egy kulturális réteg. A “liberális demokráciának” nevezett mítoszban oly nagyra tartott egyéniségünk ezen a kettőn legfeljebb annyi, mint fogon a zománc. Kemény, vékony, és van, akinél folyton kilyukad.

A határ utáni sáv embertömegében egyik busztól a másikhoz hajkurászták Szindbádot. Az a jegy érvényes, de erre nem jó. Nem, erre nem lehet maláj ringgittel jegyet venni. Kártyával sem. Majd jön a másik busz. Hogy mikor? Majd. Honnan? Onnan. Innen. Amonnan.  Végül megunta, és megkért egy indiait, hogy váltson már át egy buszjegyre valót. Sutty, telefon, árfolyam, zsé, oda bedobni. Készséges mosolytalanság, vissza a fejhallgató, eddigi legdrágább buszjegy, fenn gyíkarcú tömeg, irány a Királynő utcai buszpályaudvar a dzsungelszigetre rittyentett teknópénzállamocskában.

Ha a malájföldi kínaiak mosolygósabbak voltak a kínai kínaiaknál – tűnődött Szindbád –, akkor elvileg a szingapúri malájoknak mozdulatlanabb arcúaknak kell lenniük. A hosszú idő óta Pesten élő külföldieknél is észre vélem venni a nagyobb panaszkodást hajlandóságot. Ilyenek vagyunk mi, csupasz majmok, ránk ragad a körülöttünk élők hangulata. Az utazásra rákapott magyarok részben azért lépnek le olyan gyakran otthonról, hogy vidámabb emberek között legyenek. Aki még nem járt, annak vajon mennyire tűnik fel a Járatlan Utakon Fesztivál pozitív hangulata? És van egy kérdés, ami még ennél is jobban érdekel – gondolta Szindbád –, Miként lehetne a jó magyarok ajkára gyakrabban mosolyt csalni? S ami még fontosabb: a szívükbe?