Szindbádnak egész ománi tartózkodása során egyetlen kellemetlen élménye volt, az is egy cseh stoppossal. Estébe hajló délután találkozott vele a partvidék egy elhagyott szakaszán, és igen megörült neki, mint törzsbelinek. Elismerő szavakkal méltatta kevés csomagját, majd amolyan világjárt emberek egymás közötti bennfentes módján tereferélni kezdtek a különböző országokban szerzett élményekről. Sajnos, az idegen hamar felhozta az Ukrajnában zajló harcokat, amire Szindbád azt találta mondani, hogy talán nem kellett volna annyi fiatalt odavezényelni egy megnyerhetetlen háborúba. A másiknak villant a szeme, és sziszegni kezdett, hogy így Orbán meg úgy Putyin, ezek a hetedik pokolból előbújt sátánok. Az arca ádáz kifejezést öltött.
Szindbádot életében először egy csapatba sorolták az új magyar feudalizmus atyjával, ami némileg különös érzéssel töltötte el. Kissé ahhoz hasonlított, amikor Kolozsváron, a tervezett verespataki aranybánya közmeghallgatásán a magyar zöldek Funárral, a korábbi, magyarfaló polgármesterrel kerültek egy táborba. Hősünknek, ki nagyjából egyformán irtózott a kismagyar királyi, valamint az amerikai császári sajtó-alkotta valóságképtől és teljesen más forrásokból tájékozódott, érdekes tanulság volt, hogy mennyire felszínes hasonlóságok alapján lehet osztályozni embereket. Ám nem volt idő ilyesmin tűnődni, mert az események már visszafordíthatatlanul peregtek.
Szindbád, látván, hogy hibát követett el, higgadtan próbálta menteni a helyzetet. Sokban igazat adott a másiknak, csupán annyit jegyzett meg, hogy bár valóban az Ukrajnában élők isszák meg leginkább a levét e háborúnak, talán összetettebb a helyzet a jó és a gonosz harcánál, hisz itt nagyhatalmak vetekszenek egymással, s esetleg érdemes lehet kissé árnyaltabban megvizsgálni a dolgokat. Itt állunk az Arab-félsziget partján, mondta, ezer kilométerekre az eseménytől, egyikünk sem járt a harctéren, másodlagos forrásokból vesszük az információt. Minden médium érdekek mentén jár el, nincs objektív ismeretünk, hasznos összevetni a különböző forrásokat.
Mindez csak olaj volt a tűzre. A cseh egy tapodtat sem engedett. Hisz ő bizony járt Ukrajnában is meg Oroszországban is, nincs itt semmi komplikáció, micsoda dolog ez, hogy megtámadnak egy országot, és egyszerűen elszakitanak tőle területeket! Szindbád próbálta békíteni, de a másik nem hallgatott rá, sőt, beszélni sem engedte, úgyhogy, mikor már egészen forró kezdett lenni a levegő, hősünk hátat fordított, és faképnél hagyta az ordibáló embert. Még sokáig záporoztak utána a szitokszavak, igy X§! Orbán, úgy W%! magyarok.
Szindbádot általában az szokta nyomasztani, amikor ő viselkedik pszichopata módon, most azonban tisztának érezte a lelkiismeretét. Mégis nehéz szívvel lépegetett előre. A csehet rögtön felvette egy kocsi, így legalább eltűnt a terepről. Megkérdezhettem volna tőle, dohogott magában Szindbád, hogy amikor az első világháború után a csehek bevonultak a Felvidékre, az milyen volt? És, miután egész Magyarországot megszállták idegen hatalmak, egy “béke”-szerződést is aláírattak a teljesen kivérzett országgal, amely szerint a területének közel háromnegyed része immár az újonnan kitalált országoké lesz. Magyarország mindössze népszavazást kért, azt elutasították, az új csehszlovák-magyar határ pedig teljes hosszában magyarok által lakott területen húzódott. Most ugyanez lesz, egy katonákkal megszállt országrészt elcsatol Oroszország, bár itt tartanak majd egy úgynevezett népszavazást is.
Vajon mit szólt volna, morgolódott tovább magában, ha elmondom, hogy nagymamámékat azért dobták ki a Felvidékről, mert a magyarországi rokonoknak írt levelükben panaszkodtak az elnyomásra. Nem tetszik? – akkor sipirc, mondták, és már költözhettek is át, egyenesen a Nyugati pályaudvaron álló marhavagonokba. A második világháború után, amikor a több, mint 80%-ban magyarok lakta déli sávot újra Csehszlovákiához csatolták, már “hivatalosan” dobtak ki egy csomó magyart, köztük a másik ágról a dédapámat, akinek még a cipőjét is elvették a csehszlovákok a határon, mezítláb érkezett a roncs, Magyarországnak csúfolt indián rezervátumba. Ez a te nagy nyugati demokráciád, barátom.
Szindbád mindezt csak szemléltető példának hozta volna fel, nem vádként. (Megkönnyebbülés volt annak idején, mikor rájött, hogy nem kell a dédapjaverők dédunokáira haragudnia.) De felesleges lett volna bármit mondania, hiszen a másik tudta az igazságot, és mindenről, ami ettől akár csekély mértékben is eltért, tudta, hogy hazugság. Így nem maradt más, mint menni előre, nagy lépésekkel fel a hegyre a hátizsákkal, engedve, hogy a hosszú emelkedő lassan-lassan oldja a mellkasban feszülő érzéseket.
A
Az igazsághoz tartozik, gondolta, hogy a Magyarországra kényszerített csehszlovák-magyar “népességcsere” miatt Magyarországról is kidobták a svábok egy részét. Nem elég, hogy a háború idején a magyar állam elárulta a saját zsidó származású polgárait — a származású szót húzzuk alá, hisz többségében magyar anyanyelvű és érzésű emberekről volt szó —, immár a svábokat is. Lehet, ezek az emberek nem kötődtek mindenben Magyarországhoz, de már németek sem voltak teljesen. Azt hiszem, a saját magunkon tett erőszak rosszabb a kívülről jövőnél — töprengett Szindbád.
Mi ebből az egészből a tanulság? – kérdezte magától, hogy valamilyen módon feloldja az ügyet. Pillanat alatt zajlott le, de tulajdonképpen mi történt? Felidézte a jelenetet. hogy pontosan mit is mondott, és mit lépett erre a másik. Igen. Volt ott egy villanás. Ez az üzenet: észrevenni a villanást a szemben. Ahogy esik szét a társadalom, egyre több a kattant, kommunikációra képtelen, különös valóságokban élő ember, és ezt nem mindenkin látni azonnal. A legjobb már akkor észbe kapni, amikor valakiben még nem szakadt el a szál. Ha pedig mégis, a szem mindig jelzi. Furcsa idők jönnek, figyelni kell az emberek szemére.
Az út elkanyarodott a tengertől, egyre meredekebben felfelé a nagy, zord hegyre, és egyetlen kocsi, de még motor sem járt rajta. Erősen sötétedett. Szindbád már tekintgetett jobbra-balra, hogy vajon hol lehetne itt tábort verni, ám a sziklás, egyenetlen terep nem kínált kényelmes alvóhelyet. Már lemondott a továbbutazásról, amikor hátulról zajt hallott. Kiskocsi közeledett. Szindbád kitette a kezét.
A vezető barnás bőrét látván már csúszott ki a száján a szálemalejkum, amikor a jobboldalon ülő nő angolul szólalt meg. Kelet-ázsiai arc nézett rá; Szindbádot életében először felvették a kínai turisták. Valódi, népi kínaiak, akiket négy évig a vírus miatt egyáltalán nem engedtek ki az országból, s most első, tapogatódzó lépéseiket teszik egy könnyen utazható, vendégszerető országban. A nő akcentus nélküli angolsága Ausztráliában töltött éveket takart.
Az izzasztó menetelést intellektuális beszélgetés váltotta fel, száz kilométer suhanás a teljesen üres esti úton vissza a tengerpartra. Szindbád kényelmesen elhelyezkedett az ülésen. Rövidesen integettek a túloldalról, mégpedig nem más, mint a már ismert utazó. A vezető lassított, ám Szindbád gyorsan kifejtette, hogy most, a stopposszolidaritás ellenére, kivételesen talán miért nem kellene megállni. A kocsi újra meglódult, s a békeszerető vándor, kinek szíve bizonyára már megdobbant a reményől, ott maradt az éjszakában. Megint túl didaktikusra sikeredett a történet – vakarta a fejét Szindbád. Arról nem is beszélve, hogy abban a kis hátizsákban aligha rejlik sátor. Úgy sajnálom szegényt — csóválta a fejét —, annyira szét fogják csípni a sziklán a szúnyogok.
Csehül jár a vérsxívókkal… kárörvendés nélkül.
A ma embere ritkán vitaképes, ha szabad így mondanom.. /:( Érvelés kb.zéró, de az indulatok, sztereotípiák, az éneztsokkaljobbantudomnálad-ok csak úgy izzanak…. egyre hangosabban és egyre dühösebben… Lám, a világ másik felén is rombol, miközben kapcsolódási pontok mentén is haladhatna a haverkodás - itt ez esélytelenné vàlt.
Mérgező.
Mindenki számára tanulságos egy ilyen tapasztalás. Még, ha csupán így olvasva is: átérezhető. Bár ez is függ az EQ-tól.
Kívánom, a cseh turista még többet sétáljon, vándoroljon, hogy kicsit tisztulhassanak a gondolatai, ne csak daráljon bevett séma mondatokat…