Oktondi meg okos okok
Az emberi okfejtés elég különös bukfencekre képes. Egyes ausztrál törzsek például nem láttak kapcsolatot a szex és a gyermeknemzés között. „Ugyan már” — mondták. „Hisz a férfiak majdnem minden nap együtt vannak a feleségükkel, gyermek meg csak néhány születik. A vak is látja, hogy ez a kettő nem függ össze egymással.”
És vajon mi a helyzet az élet-halál ív másik végével, az öregséggel? A kor előrehaladtával miért csökken a legtöbb ember látása, hallása? A szokásos magyarázat az, hogy „elromlanak” az érzékszerveink. A vélt törvényszerűség valahogy így fest :
AZ ÉRZÉKSZERVEK ELROMLANAK → AZ ÉRZÉKELÉS CSÖKKEN
Ha ezt feltételezzük, csak külső eszközökkel tudunk valamelyest javítani a helyzeten. Már indulhatunk is szemüveget, hallókészüléket íratni. De mi történik, ha hirtelen jött ötlettől vezérelve a feje tetejére állítjuk az összefüggést?
Ha belegondolunk, életünk során rengeteg információ érkezett be az érzékszerveinken. (Úgy is mondhatjuk: tudjuk, mitől döglik a légy.) Talán életünk későbbi szakaszában inkább már erre a belső információtömegre figyelünk, ezt akarjuk rendezni magunkban, illetve a tudásunkat akarjuk továbbadni. Ezzel az jár, hogy nem figyelünk annyit kifelé, tiszta, befogadó tudattal, mint a gyerekek, az érzékszerveink meg eldugulnak.
AZ ÉRZÉKELÉS CSÖKKEN → AZ ÉRZÉKSZERVEK ELROMLANAK
Amennyiben megengedjük, hogy a befelé fordulás okozza az érzékszervek tompulását (vagy legalábbis hozzájárulhat ahhoz), számos lehetőség nyílik meg előttünk. Többet figyelhetünk újra kifelé. Kíváncsian, az előzetes tudásunkat félretéve szemlélhetjük, hallgathatjuk a világ jelenségeit. Kipróbálhatunk új figyelési módszereket, és így tovább. Immár nem a szélben sodródó falevelek, tehetetlen következmények vagyunk, hanem a helyzet okozói — visszakerül a kezünkbe az irányítás.
Forrás: Phil Hodkinson, Unsplash
Na jó, de valójában melyik az ok és melyik az okozat? Erről Naszreddin Hodzsa egyik története jut az eszembe. A híres tanító magas, függőleges deszkakerítéssel körbevett házban lakott. A kerítésből hiányzott egy deszka. Kertjében ülve minden reggel tanúja volt, hogy odakint elhalad egy szamár. Egy nap a homlokára csapva felkiáltott: Tudom már! Az orr okozza a farkat!
Az ismeretelmélet (episztemológia) érdekes témáját egyszer majd elővesszük ezeken a lapokon, amikor is látni fogjuk, hogy mennyi minden, amit nyilvánvalónak tartunk, valójában egyáltalán nem az. Mivel a „valódi valóságról” nem tudok nyilatkozni, most érjük be azzal, hogy olyan valóságot keresünk, amelyben több lehetőségünk van elérni a céljainkat. Az említett helyzetben bizonyára több tényező is szerepet játszik, de most vizsgáljuk csak ezt a kettőt, az érzékszerveink állapotát és az érzékelésünk minőségét. Tegyük fel, hogy van összefüggés közöttük, nem csupán véletlenül együtt járnak. A megfordított egyenlet talán túl radikális, szelidítsük, és tételezzük fel, hogy mind a két tényező hat a másikra:
A FIGYELEM CSÖKKEN ←→ AZ ÉRZÉKSZERVEK ROMLANAK
Ez összeállhat ördögi körré: Minél kevésbé figyelünk kifelé, annál kevésbé élesen látunk, hallunk, ami még jobban késztet a befelé fordulásra. Szerencsére a kört meg is fordíthatjuk: Minél jobban figyelünk kifelé, annál többet veszünk észre, amitől több kedvünk lesz újra részt venni a közösségi életben, amitől újra jobban működnek az érzékszerveink. Semlegesen felírva ez az összefüggés:
A FIGYELEM MINŐSÉGE ←→ AZ ÉRZÉKSZERVEK ÁLLAPOTA
A szemüveg- meg hallókészülékgyártók természetesen a legelső változatot hirdetik: elromlik a szemünk meg a fülünk és kész. Nem azért, mert gonoszak és tudatosan ezt akarnák belénk sulykolni. A multicégek igazgatótanácsában ez is előfordul, de a kis fogaskerekek, akiket kiképeztek egy rendszerben, majdnem mindig őszintén hiszik, hogy csakis az ő tudásuk mentheti meg az emberiséget. Ilyenek vagyunk: a számunkra kedvező megoldást tartjuk igaznak. A magyarok úgy hiszik, hogy ők voltak először Erdélyben, a románok meg azt, hogy ők. Kevesen vetik össze az elérhető tudást, hogy semlegesen megvizsgálják, megengedve, hogy a másik oldalnak is igaza lehessen.
A szemüveg esetében a körülötte kiépült ipar tőkéje, tehetetlenségi ereje nem éppen elhanyagolható tényező. A látásjavítás e módját egy egész világ támogatja: gyártók, kereskedők, terjesztők, divattervezők, szemorvosok, akik mind ezt tartják az egyedül érvényes valóságnak, és ez bizony befolyásolja a közös tudatot. „Ha nem hordasz szemüveget, el fog romlani a szemed!”
Forrás: charlesdeluvio, Unsplash
Nekem őszintén szólva sosem tűnt logikusnak, hogy a mankó erősítené a lábunkat. Ezért közel negyven éve nem is hordok szemüveget (amikortól a „szakértők” szerint kéne), és majdnem ugyanúgy látok távolra, mint akkor (ha nem is tökéletesen), míg a szemüvegesek párévente mennek erősebbet csináltatni. Nem mondom, hogy te is lázadj föl, de mi történik, ha időnként leveszed és pihenteted a szemedet? Mindenesetre itt egy okozati összefüggés, amit érdemes lehet kipróbálni:
TÖBBET NÉZEK SZABAD SZEMMEL → A SZEMEM RUGALMASABB MARAD
A természeti népek híresen jó látással rendelkeznek, és úgy tűnik, ezt sokszor idősebb korban is megőrzik. Ennek egyik oka lehet, hogy a szabadban tartózkodó emberek, a juhászok, a tengerészek sokat néznek a távolba. A mi szemünk a sűrű városokban, a kis szobákban mikor találkozik a horizonttal? A messzeséget kémlelve nem csak a szemünket pihentetjük, de egy elfeledett perspektívát is visszanyerhetünk. Még akár most, olvasás közben is kinézhetsz pár pillanatra az ablakon, engedve a szemgolyódnak, hogy visszakerekedjen. Sok más módszer is létezik a szemünk pihentetésére — azt sejtem, a képernyő előtt töltött idő csökkentése nyomhat legtöbbet a latban. Íme egy újabb potenciális összefüggés:
TÖBBET NÉZÜNK A LÁTÓHATÁRRA → JOBBAN LÁTUNK TÁVOLRA
Forrás: Jaime Dantas, Unsplash
Vajon a hallásra is tudjuk alkalmazni feltételezett összefüggésünket? Az idők során a legtöbb emberben felerősödik a belső párbeszéd, egyesekben szinte folyamatosan zajlik. Kevesebbet figyelünk a külső hangokra, mert a belsőkkel vagyunk elfoglalva. Amikor lecsendesítjük a belső beszédet és elkezdünk újra egyre jobban odafigyelni a külvilág hangjaira, valószínűleg jobban érzékeljük őket. Mindjárt két egyenletet is felállíthatunk:
TÖBB BELSŐ CSEND → ÉLESEBB HALLÁS
TÖBB FIGYELEM A KÜLSŐ HANGOKRA → JOBB HALLÁS
Forrás: kyle smith, Unsplash
Az erdőben sétálva a fülünk úgymond fókuszát is beállíthatjuk távolra; figyelhetünk az egészen messzi, egészen halk hangokra is. Olyan, mintha a hallásunkkal pásztáznánk a környezetünket. Az ilyen járás elég tekintélyes tudatállapot-váltás is lehet, főleg annak, aki általában a látottakra koncentrál. Kellemes meglepetés is egyben, hogy mennyi hang van a világban, meg hogy a fülünk „hatósugarát” milyen távolra ki tudjuk terjeszteni. Ha ismered a madárhangokat, ilyenkor, tavasszal egy terület madárállományát is elég jól felmérheted ilyen módszerrel.
Forrás: David Clode, Unsplash
Aztán itt van még a szaglás is, elhanyagolt, civilizációnk által jórészt a tudattalanba nyomott, nagyon is sokra képes érzékszervünk. A vírus után egyesek azon kapták magukat, hogy nem érzik olyan jól a szagokat, mint régen. Vajon milyen gyakorlatok segíthetnek, hogy visszanyerjük ezt a képességet? Ha van ötleted, szenvedő embertársaid segítségére siethetsz e remek gombbal:
A modern, főképp a városi élet bizonyos értelemben valószínűleg túl is terheli az érzékszerveinket. Az esti fényáradat, a kocsik kipufogógáza, a szirénázó mentőautók, a forgalom zaja évtizedek során egyfajta érzékszervi ködöt képezhet, amelyen nehezebben jönnek át az ingerek. Hát a barlangba nem fogunk visszamenni! — hallottam valakitől nemrég. Kár. A télen ezt a hírlevelet történetesen egy hónapig tengerparti barlangokból írtam, és mondhatom, hogy felemelő élmény volt. A távmunka manapság könnyebbé teszi, hogy az ember egészségesebb környezetben töltse a napjait. De már az is valami, ha vasárnap kimegyünk az erdőbe, és lehetőséget adunk az érzékszerveinknek, hogy kitisztuljanak, kiélesedjenek, olyan frissek és befogadók legyenek, mint gyerekkorunkban.
Visszatérve az ok-okozatra, vajon milyen vélt összefüggést tudunk még megfordítani? Próbálkozzunk például a következővel: „Nem azért nem nő az uborka a kertben, mert nincs eső, hanem azért nem esik, mert nem nő az uborka.” Ez elsőre legfeljebb egy kuncogást ér meg, de ha kissé kiterjesztjük a kört, kiderül, hogy van benne igazság. Noha az uborka nem teremt esőt, az erdő igen. Azt szoktuk gondolni, hogy egyes vidékeken azért nem nőnek fák, mert nincs nekik elég víz. Holott sok helyről azért marad el az eső, mert kiirtottuk a fákat — erdőtelepítéssel, akár valami sámánok, sok tájra vissza tudjuk varázsolni az esőt.
Ha gondolod, te is eljátszhatsz ezzel, hogy megfordítasz néhány vélt ok-okozati összefüggést. Lehetnek egyéniek, mint például:
„Azért nem mozgok, mert nincs energiám.”
„Azért vagyok boldogtalan, mert (cukor)beteg vagyok.”
„Azért vagyok borúlátó, mert rossz dolgok történnek.”
Forrás: 愚木混株 cdd20, Unsplash
Vagy társadalmiak:
„Azért permetezünk, mert sok a kártevő.”
„A sok autó miatt kell új utakat építeni.”
„A pusztító árvizek miatt emeltük a gátakat.”
Néha kicsit el kell gondolkodni, hogy miként is lehetséges ez. De hát a magadfajta okos embernek könnyű a gondolkodás. Vagy a gondolkodás szüli az okosságot?