Rálátás
A gondolkodás művészete 5.
Hír: A jövő hétvégén, november 16-17-én a Járatlan Utakon Fesztiválon fogok előadni Ausztráliáról (egyelőre úgy fest, vasárnap 17:40-kor, de ez még változhat). meg néhány kerekasztalban diskurálunk. A fesztivált nagyon ajánlom, a független utazás minden elképzelhető és elképzelhetetlen formájáról, a Föld minden tájáról szóló színes előadások, beszélgetések tömege lesz és jó hangulat.
E hírlevélben az egyik célunk, hogy látszólag különálló témákat összekötve elgondolkodjunk komplex kérdéseken.
Forrás: https://activities.raisingourkids.com/connect-dot-to-dot/051-dot-to-dot-games.html
Ebben segítségünkre lehetnek bizonyos látásmódok. Például egy nagy, átfogó kép, amelyen áttekinthetünk egy egész témát, és hogy mi kapcsolódik hozzá. Az emberek, társadalmak oly sokszor elvesznek a részletekben. Zseniális megoldásokat dolgoznak ki reménytelenül félrecsúszott kérdésekre. Az atombomba azt hiszem, elég jó példa erre. Mielőtt túlságosan belebújnánk bármilyen ügy részleteibe, hasznos lehet lekicsinyíteni a képet, messzebbről rátekinteni az egészre, és megvizsgálni a nagyobb összefüggéseit. Mi tartozhat még ide? Mi a magasabb célja az egésznek? Milyen más módon érhetjük el ezt, mint eddig?
Forrás: Mariusz Prusaczyk, Pixabay
A következő példa egy kicsit hosszú lesz, de megéri végigolvasni. A gyerekek tanítása elég problémás terület. De mi a baj vele? Hát, mondják erre, az, hogy elavult tananyagot oktatnak. Hogy túlterhelik a diákokat. Hogy kevés pénzt kapnak a tanárok. E bírálatok valamilyen szinten igazak, ugyanakkor a modern közoktatással ennél sokkal alapvetőbb gondok vannak. Ott kezdődik, hogy az izgő-mozgó kis kíváncsiságbombákat hatéves korukban lecövekelik egy padba, ezzel lezárva az idegrendszerük jó részét. Egy másik, hogy különálló, jórészt passzív tárgyak formájában tanítják a világot. Van külön matek meg ének meg francia. A világ nem így működik. A nyelv kizárólag az iskolában tárgy, egyébként mindig eszköz egy valóságos helyzetben, valóságos emberekkel.
Forrás: Abdulraman Hussain Danjuma, Pixabay
Egy harmadik gond, hogy szerencsétlen kiscsaj vagy lurkó tizenkét éven át vele megegyező korúakkal van körülvéve. Mindenki tudja, hogy a kicsik utánozzák a nagyobbakat. Nagyon sok mindent természetesebben felszednek egy pár évvel nagyobb gyerektől, mint egy korban, tudásban távolabbi, tekintéllyel rendelkező felnőttől. És ez már a negyedik probléma az iskolával: hogy kényszeren és fegyelmezésen alapszik, holott az élőlények ösztönös tanulási folyamata nem más, mint a játék, amiről a gyerekeket alig lehet leállítani. Valójában az lenne a dolgunk, hogy a gyerekekben tobzódó mozgási meg felfedező-energiát kihasználjuk, fókuszáljuk, megfelelő mederbe tereljük.
Milyennek kellene tehát lennie a tanításnak? Vannak még más tényezők is, de egyelőre foglaljuk össze az eddigi négyet. Legyen benne mozgás, alapuljon játékon, függjenek benne össze egymással az élet dolgai és vegyenek részt benne különböző korú gyerekek. Most csak egy vad ötlet jutott eszembe, nyilván jobban ki kellene dolgozni. Alkothatnánk olyan játékot, amelyben az aszfaltra rajzolt négyzetekben ugrálunk, miközben franciául énekeljük a szorzótáblát. Részt vesz benne néhány nagyobb gyerek, aki már tudja, és megmutatja a kisebbeknek. A nagyok közben kapnak egy-két nekik való feladatot is, ugyanakkor maga a „tanítás” is fejleszti őket. Aki már tanított, tudja, hogy ehhez mennyire össze kell szedni a tudásunkat.
Forrás: Immo Wegmann, Unsplash
Az előző játék az élvezet mellett további előnyökkel is rendelkezik, például közösségépítő. Nem magunkra utalt kis remeteként ülünk a padban, akit, ha súg a másiknak, megbüntetnek. Egy kis illusztráció: bár tilos volt, itthon mindig súgtunk egymásnak. A kanadai, középiskolának csúfolt gyerekmegőrzőben viszont egyesével ültünk kis asztalkáknál. Az osztályzatot pedig az osztályátlag alapján számolták ki, azaz minél magasabb volt az átlag, annál rosszabb jegyet kaptunk. Dolgozatnál a gyerekek letakarták az írásukat, hogy a többiek ne lássák és ne tudjanak másolni. El tudod képzelni?
A szorzótábla esetében egy kicsit hasonlít a helyzet a mai témánkhoz, a rálátáshoz. Ezt a fajta információt könnyebb képben megjegyezni. Nem tudom, te hogy állsz vele, nekem ma is mondatokban van meg, mert így tanították. „Hétszer nyolc az ötvenhat.” Ezt el kell mondanom magamban, hogy eljussak az eredményhez, sőt, sokszor előbbről indul el a hang a fejemben: „Ötször nyolc az negyven, hatszor nyolc az negyvennyolc, hétszer nyolc az ötvenhat.” Ennél sokkal gyorsabb rátekinteni a táblázatra, végigsuhanni a soron és látni az eredményt. Az előző játék akkor válik be igazán, ha egy ponton ki tudunk lépni a képből, és ránézni az egészre. Kell hozzá egy fa is, ahova felmászhatunk, majd letekintve láthatjuk az egész szorzótáblát egyben, és megjegyezhetjük a képét.
Forrás: https://worldofprintables.com/multiplication-chart/
Úristen, hallatszik a kifogás, le fognak potyogni a gyerekek! Kérdés, hogy mozgássérülteket akarunk-e nevelni vagy ügyes embereket. Játékunkba immár beépítettük a tornaórát is. Nyilván figyelni kell a kölykökre, de a fáramászás igencsak sok mindent fejleszt, erőt, figyelmet, ügyességet, egyensúlyt, stratégiát, bátorságot, igazán jó gyakorlat. Felküzdi magát, sikerélmény, látja az egészet. Az élmény egyedisége miatt sokkal jobban fog emlékezni a táblázatra, amit fentről látott, mint egy terem szürkeségében bemagolt adatokra. Comme c’est marveilleux!
Jó, de hát a gyerek úgysem fogja tudni a fejében tartani ezt a részletes képet, hangzik a következő kifogás. Ez mindjárt rávilágít az oktatási rendszer egy további jelentős tévedésére. Adatokat tanít, miközben nem adja meg az ezek bevételéhez szükséges mentális készségeket. A gyerekek idegrendszere nagyon hajlékony, simán meg lehet tanítani őket arra, hogy új műveleteket hajtsanak végre a fejükben, például megjegyezzenek komplex képeket. A mit helyett sokkal többet érdemes foglalkozni a hogyannal. Így adatbiflázás helyett valóságosan megokosíthatjuk a gyerekeket. Sőt, ez még felnőttkorban is lehetséges.
Forrás: Gerd Altmann, Pixabay
Persze erre is elkezdhetünk sápítozni, hogy jaj, nincs idő, meg hogyan verjem be a kölyök fejébe, és ezek a kérdések jogosak is, csak az ilyenfajta részletek egy későbbi fázisba tartoznak. A részletek fontosak lesznek a maguk helyén, de egyelőre a nagy képnél vagyunk, ahol át akarjuk látni az egészet, hogy eldönthessük, mit is akarunk elérni. Mi az iskola tulajdonképpeni célja? Egyes szerzők szerint a közoktatás eredetileg a néptömegek idomítására szolgált, hogy a parasztok gyerekei képesek legyenek a manufaktúrákban dolgozni. A fegyelem és az időbeli pontosság volt a lényeg, ezt az osztály vigyázz!, becsengetés-kicsengetés elég jól el is érte.
A Gyógyító szavak című könyv részletesen tárgyalja, hogyan tudunk magasabb logikai szinten megkérdőjelezni látszólag nyilvánvaló dolgokat. “Hova építsük az autópályát?” helyett az a kérdés, hogy miként tudjuk hatékonyan, gazdaságosan, kényelmesen eljuttatni az embereket, árukat a céljukba. Erre a közúti, egyéni közlekedésnél rosszabbat elképzelni is nehéz. Persze az autózás magasabb célja sohasem a hatékony szállítás volt, hanem az olaj- és az autóipar részére termelt profit.
Az egészségügyben hasonló a helyzet. A gyógyszeripar szempontjából a “Milyen gyógyszer gyógyítja meg a betegséget?” célravezető kérdés. Miközben valójában arra keressük a választ, hogy miképp őrizhetjük meg, teljesíthetjük ki az egészséget. Ez nem akkor kezdődik, amikor már baj van. Ám ha a gyógyítás mostani paradigmái lebegnek az egészségügyminiszter előtt, akkor nem az emberek egészséges életmódjának megteremtésébe fog rengeteg pénzt tenni, hanem a kórházakba.
Szintén a témánkba vág, hogy a nyugati orvostudomány szerveket, illetve “betegségeket” gyógyít, nem az embert. A szívgyógyászok biztos, hogy nagy tudást felhalmoztak a maguk területén, de ha csak pitvarokat meg kamrákat látunk magunk előtt, lehet, hogy nem vesszük észre, mitől nem működnek megfelelően. Mi történik a szobában? Mi a helyzet az illető érzelmeivel, viselkedésével, táplálkozásával, idegrendszerével stb? Egy olyan komplex dolgot, mint az emberi szervezet (test-lélek-elme) nem lehet alkatrészenként javítgatni, mint valami nyikorgó talicskát. Pedig ma jobbára ez történik. Ahhoz, hogy megvizsgálhassuk az egész rendszert, hátra kell lépnünk, és szemügyre vennünk a teljes képet. Nem csupán kezdetben, hogy lássuk, hova akarunk eljutni, hanem időről-időre közben is. Társadalmunk égető problémáinak többségét nem lehet úgy megoldani, ahogy a jelenlegi intézményeink próbálják. Másfajta gondolkodásra van szükség. A jóval tágabb perspektíva az egyik első lépés.
Forrás: Cécile Brasseur, Unsplash
A nap kérdése: A te életed mely területén lehet hasznos hátralépni, és rátekinteni a nagy képre?