Szigorúan ellenőrzött folyók

Az árvíz a riadalom mellett varázslat is: az őstermészet megmutatja magát az elkorcsosult városi embernek, kihoz fülledt kényelmünkből, csillogó tengerré változtatja a rakpartokat, emlékeztet arra, milyen kis porszemek vagyunk az örökkévalóságban.

Forrás: Berze Csaba, Wikipédia

A spirituális oldal mellett van egy praktikus is: remek alkalom arra, hogy politikusaink megmutathassák, mekkora legények is ők a gáton. Kiszáll a nagy ember, kezet fog az emberekkel, kidüllesztett mellkassal, gumicsizmában felcaplat a gátra, szakértőn, fontoskodva elhelyez néhány homokzsákot. Hőstettét persze több szögből veszi a kamera, akárcsak a helyieknek vészkomoly arccal feltett kérdéseket, az ígéreteket, a megnyugtatást. Majd beül a terepjáróba, és sleppjével átvonul a következő helységhez, hogy az ottaniak is lássák, az urak mennyire szívükön viselik a sorsukat. Annyira jó PR-fogás, hogy ha nem volna árvíz, ki kellene találni. A régi mesterekhez, Orcsány Virenchez és Gyurbán Fektorhoz immár a jövő ígérete, Petrus Hungaricus is csatlakozott.

A cinizmust félretéve egyébként, a népléleknek jót tesz a veszedelem elleni közös küzdelem. Végre nem azt nézzük, hogy ki melyik lövészárokból mászott elő, hanem érezzük, hogy itt van az oldalunkon. Egy picit visszatér a régi érzés, hátha mégiscsak létezik „mi”. Hátha mi, indiánok, a szívünk mélyén mégiscsak szeretjük egymást itt, Európa legnagyobb bennszülött rezervátumában, ne adj’ isten ebben az egész, hegyekkel körülölelt nagy lavórban.

Az iskolában azt tanultuk, hogy a folyókat az ismétlődő, nagy árvizek miatt kellett „szabályozni”. Az a helyzet, hogy nem „kellett”. A régi vízgazdálkodás remekül működött. A folyók az ismert időszakokban (elsősorban tavasszal) kiöntöttek, az erre szolgáló fokok, csatornák lassanként szépen elvezették a vizet a megfelelő árterekre, illetve idővel vissza a mederbe. Az emberek pontosan tudták, mely területek maradnak mindig szárazon, hova lehet biztonsággal építkezni. Tudták, mely részeken lehet gabonát termeszteni, hova lehet ártéri gyümölcsöst telepíteni, hol van helye erdőnek, hol lehet legeltetni és így tovább. Az árvíz — a Nílushoz némileg hasonlóan — megtermékenyítette a földet. A kiöntésekben ívhatott a hal, melyből annyi volt, hogy szekérrel hordták. Tengernyi vízimadár, káprázatos természeti gazdagság honolt a változatos területeken. Ezen a nagyítható térképen jól látszik a Kárpát-medence hajdani csodálatos vízivilága. A mocsarak búvóhelyet adtak a népnek háború idején, a természet megélhetést halból, gombából, rákból, ehető vízinövényekből, tojásból, rideg állattartásból és számtalan egyéb forrásból.

Forrás: Wikipédia

Ha ez az idill ennyire jól működött, vajon miért volt szükség a folyószabályozásra? Az egyik ok a városiasodás volt. A régi városmagok körül a korábban szabadon hagyott árterületekre is elkezdtek építkezni, amit nem nevezhetünk a legbölcsebb cselekedetnek, de a városok vonzották az embereket, azok pedig ott telepedtek le, ahol helyet találtak. A víz járását nem ismerték, vagy már elfelejtették. Az ár pedig jött, sok békés év után hirtelen, kiszámíthatatlanul. Az 1838-as nagy pesti árvíz után úgy gondolták, „többé nem lehet kitérni a Duna szabályozásának feladata elől”. A fogalmazás érdekes: nem alkalmazkodunk a természethez, hanem majd jól móresre tanítjuk. Ez már az ember „irányítjuk a természetet”-érzékcsalódásának a kezdete volt, amit később a jól hangzó „haladás” nevet kapta.

Noha a városokat a vízrajz kisebb átalakítása árán is meg lehetett volna védeni, volt egy jóval nyomósabb ok is, a kezdődő kapitalizmus. A földbirtokosokat vajmi kevéssé érdekelte a kócsagok birodalma, a pákászok, a mocsári emberek vidám élete. Ők pénzt akartak, ahhoz pedig gabonát kellett vetni. A búzának és más gabonafüveknek ellenőrizhetően száraz területre volt szükségük. A folyókat is hajózhatóvá akarták tenni, ehhez mélyíteni kellett őket és lehetőleg rövidíteni. Nekiálltak hát körzővel-vonalzóval megrajzolni az új Kánaánt.

Forrás: https://szolnok-tisza.blogspot.com/2011/07/jokai-mor-tiszarol-s-szolnokrol.html

A Tiszával kezdték, a teljes hosszát mintegy 450 kilométerrel kurtították meg, azt gondolván, hogy a víz így majd gyorsabban lefolyik. Csakhogy az átvágások és az ártér szűkítése miatt még kisebb helyre szorult össze a víztömeg. A gátak, melyeket építettek, eleinte nem voltak elég magasak. A Tisza felső részén, a nemesi vármegyék területén kezdték a szabályozást, ahol a termőföldekre áhítozó kisnemesek éltek. A délebbi területekre így még nagyobb nyomás hárult, márpedig itt még nem volt kellőn kiépítve a gátrendszer. 1879-ben Szegedtől 20 kilométerre északra átszakadt a gát és a régi városmag kivételével az egész településre rázúdult a víz. Sokan odavesztek, a házaknak elenyésző része élte túl a háromhónapos árvizet, a várost újra kellett építeni. A folyószabályozás a korábbiaknál sokkal nagyobb katasztrófát okozott.

Forrás: Wikipédia

De ha már elkezdték, nem adták alább; következett a Duna meg a többi folyó. A Körösöket kevesebb, mint az eredeti hosszúságuk felére csonkították. A nagy gátépítések után persze megjelent a belvíz — hogy jusson be a víz a mederbe a folyók mentén magasodó gátoktól? Csatornarendszert kellett építeni, szivattyúzni. Majd jött a szárazság, öntözésre volt szükség — csakhogy ez meg szikesedést okoz. Egy páratlan természeti táj unalmas, helyenként sós pusztasággá vált.

Forrás: Sterio Károly, Wikipédia

Eltelt másfél évszázad, és a talajvíz szintje azóta is egyre süllyed. Van, ahol már nincs hova — a Homokhátság egyes részein immár kiapadtak a kutak. Eddig több, mint 15 kivadult kaktuszfajt találtak, a Duna-Tisza közén kívül a Dunántúlon és egyebütt is. Hogy a hajdani mocsárvilág hány csak itt előforduló faja tűnt el véglegesen, azt utólag már megállapítani is lehetetlen. Ahelyett, hogy az éghajlatváltozás óta eleve kevesebb vizet is gyorsan lezavarjuk a folyóknak nevezett csatornákon és a kezünket tördeljük a sivatagosodó Alföldön, hosszú távú megoldásra van szükség.

Az ár ugyanis továbbra is jön. Az 2013-as dunai árvízben a Duna-kanyar valamennyi településének egy része víz alá került. Vácott a nyúlgát mindkét oldalán egyenlő magasságú volt a víz. Kismaroson a házban, melyet korábban béreltünk, a fűtőtesteket is leszakította az ár.

Azt is tanultuk az általános iskolában, hogy az ember szorgalmas munkával miként fogta meg az Alföldön a futóhomokot. Egy kis részletet elfelejtettek megemlíteni, mégpedig azt, hogy a futóhomok emberi beavatkozás következménye. Nagy valószínűséggel a török kiűzése utáni nagyszabású erdőirtás, a mezők feltörése indította el a XVII. század végén. A folyószabályozás okozta kiszáradás nem javított a helyzeten. A szikesedést pedig egyenesen hozta a folyószabályozás. Szikes területek nálunk korábban nem fordultak elő, de miután kiszáradt a felszín, a talaj mélyebb rétegeiből feltört a só.

Forrás: https://klimastrategia.sandorfalva.hu/hir/aszalyok_szarazsagok-1

Vannak helyek a Földön, ahol az emberi megalománia még nagyobb galibát okozott. A hajdanában közel 70 000 négyzetkilométeres Aral-tó kiszáradt, az asszuáni gát, amellett, hogy a gyönyörű felső Nílus-mentéből holdbéli tájat csinált, megfogja a termékeny iszapot. A Nílus nemrég befejezett etiópiai gigagátja pedig ennél még sokkal több gondot fog okozni Egyiptomnak, és minden fenyegetés ellenére már nem tudják lebombázni. Szerencsére nálunk ezeknél azért valamivel könnyebb javítani a helyzeten. Atyáink jól elintézték, de most már nyilvánvaló, hogy így nem maradhat. A hős megmentők masírozása, majd az árvíz után a folyóparton felejtett üres homokzsákok műanyaghalma nem megoldás.

Ez a kissé gyermeki hangvételű videó elég jól szemlélteti, hogy mi a teendő. Ha mélyebben érdekel a dolog, Balogh Péter tanulmányát ajánlom. Noha az eredeti ártér egészét nem tudjuk visszaadni a folyóknak, fokozatosan elkezdhetjük visszaalakítani a tájat a természetesebb állapot felé. Ki kell alakítanunk egy rendszert, mely kezelni tudja a klímaváltozás miatt egyre kiszámíthatatlanabbul érkező vizet. Ami megvéd a hirtelen érkező nagytömegű víztől, ugyanakkor meg is fogja, el is tárolja a drága nedűt az ínséges időszakokra. És közben még az egykori élővilág szépségét is visszahozza egy kissé.

Forrás: Elsemargriet, Pixabay

A hihetetlen az, hogy a saját birodalmunkban is elkezdhetjük ugyanezt kicsiben. Ha a tizediken laksz, akkor egy kicsit bonyolult. De biztos, hogy egész életedben a tizediken akarsz lakni? Kiskertben már simán felfoghatjuk az eddig a csatornába bevezetett esővizet. Tartályba is folyathatjuk, de még sokkal jobb visszavezetni a háztól messzebb a földbe. Lejtős telken legjobban övárkokban tarthatjuk meg a vizet. Érdemes kipróbálni. Hátha ez az árvíz csak emlékeztetni akart minket arra, hogy potenciális paradicsomkertben lakunk.