A dolmányos varjú okos szemével rám nézett, felmérte, hogy nem vagyok veszélyes, majd tovább dobálta ki vad mozdulatokkal a szemetes tartalmát a járdára. A Marek József utca szürke aszfaltja pillanatok alatt harmadik világ-beli idillre kezdett hasonlítani. Sejtettem, hogy a furcsa, újfajta szeméthegy, amit egy ideje látok, csak tőlük eredhet — most rajtakaptam a tettest. Vajon hogyan jutottunk hirtelen oda, hogy nagy, okos, erőszakos, az embertől egyre kevésbé tartó madarak garázdálkodjanak a városainkban? A természet tehet róla vagy mi? És mi a megoldás?
Mielőtt rátérnénk a varjakra, tegyünk egy kis kitérőt a fajok alkalmazkodására. Azt hisszük, a természet évmilliók alatt változik, pedig olykor meglepően gyorsan képes lépni. Az opportunista fajoknak a betondzsungel új lehetőségeket nyit meg, ráadásul olyan agresszíven foglaljuk el lénytársaink életterét, hogy sokszor nemigen marad más választásuk — ha élni akarnak, a keblünkre kell menekülniük.
Valamikor a negyvenes-ötvenes években a fekete rigó, ez a félénk, erdei madár, egyszer csak fogta magát, és beköltözött a városba. Brüsszelben már a nyolcvanas években a parkok gyepén sétálgatott az örvös galamb, Amszterdamban a csatornákban halászott a szürkegém. Pesten ezek akkor legfeljebb az első tapogatódzó lépéseiket tehették, szem elé nem kerültek. Európa legnagyobb vadgalambja azóta olyan közönséges lett nálunk, mint a veréb, és gémet is láthatunk lomhán szárnyalni a bérházak felett. A széncinke a Körúton fészkel, éjszakánként pedig görény meg nyest bujkál a belvárosi parkoló kocsik alatt.
Ami a varjakat illeti, az első, városon fészkelő varjúféle a szarka volt. Gyerekkoromban, amikor a réteken még tobzódtak a nyulak, ezt az elegáns, frakkos, hosszúfarkú madarat csak a mezők fáin pillanthattuk meg olykor. Ám a megnövekedett autóforgalomban elütött állatok szolgáltatta új táplálékforrás a szarkaállomány rohamos növekedését hozta. A faj hódító útra indult, megtelepedett a városokban. Ma Pest belső kerületeiben is megszokott látvány.
Forrás: Karl Oss Von Iya, Pixabay
Közben a telepesen költő vetési varjú ellen valóságos irtóhadjáratot folytattak le. Ezzel a gyászos károgású, ártalmatlan varjúfélével sokan csak télen találkoznak, amikor az orosz pusztákról érkező példányai hatalmas rajokban vonulnak mindenfelé. A nagytáblás mezőgazdaság miatt a korábbi élelemforrásai bedugultak, kezdett rájárni a kelő kukoricára — ez lett a halálos ítélete. A fészkelő állomány a központi irtás miatt a korábbi tizedére esett vissza, és — noha 2001-ben végre védelem alá vonták — illegálisan, illetve ilyen-olyan ürügyekkel továbbra is pusztítják. Minden varjúféle roppant intelligens — a vetési is rájött, hogy a városban nem mérgezhetnek és lőhetnek, ezért itt kezdett kisebb fészektelepeket létesíteni. Károgása és pottyantgatása nem minden városlakó tetszésével találkozik.
Tehát a vetési varjakat magunk űztük eredeti telepeikről a városainkba. A mérgezéshadjárat egyébként harmadik világ-beli módon durva volt, arról nem is beszélve, hogy alaposan megtépázta a csóka, az erdei fülesbagoly, a vörös, és a ritka kék vércse állományát is. (A csóka kisebb, buksi fejű, kedves hangú varjúféle, mely a vetésivel közös telepeken költ, illetve ma már ő is felfedezte a kéményeket. A ragadozók pedig a kisvarjak kirepülése után költenek az elhagyott fészkekben.) De ez még semmi.
A vetési varjú után üresen maradó élettérbe ugyanis berobbant a szürke, más néven dolmányos varjú. Szaporodott, szaporodott, és amikor a mezőn már minden helyet elfoglaltak a fajtársak, ő is szépen bemerészkedett a házak közé. Ez a fekete rokonánál erősebb csőrű, erőszakos varjúféle ma már mindenütt jelen van. Egyre bátrabb, sugárzik az értelem a szeméből, és éppen csak egy ugrásra távolodik el, hogy amint elhaladtunk, már térjen is vissza az elhajított zsemléhez. Vagy egyszerűen fogja és felszáll vele a fára. De a diót is feltöri, jó magasról leejti az aszfaltra.
Pesten a szürkevarjú egyik főhadiszállása a Margitsziget lett, ahol már tizenöt évvel ezelőtt egy télen többezres csapatát láttam. Ilyen előtte nem létezett, a dolmányos általában párban, családban jár. A szigeten nem volt elég a madárfióka meg az eldobott hulladék, rászokott hát a szemetesek kifosztására. Ezért nemrégiben olyan gyűjtőket szereltek fel, amelyekbe nem, vagy sokkal nehezebben tud belenyúlni. Csak hát a szellem kiszabadult a palackból, vagyis a Margitszigetről. Ha ez így folytatódik — és miért ne folytatódna? —, a következő lépés a varjúbiztos szemétgyűjtők kihelyezése lesz mindenütt.
Úgy tűnik, a varjakkal immár együtt kell élnünk, ami egyébként jó következményekkel is jár. Alkalmazkodnunk kell egy másik intelligens, társas lényhez, mint Bukarestben a kóbor kutyák falkáihoz. Közben érdekes etológiai megfigyeléseket tehetünk a saját ablakunkból. Az elhullatott varjútollakból fejdíszt készíthetünk a gyerekeknek. Spekulálhatunk, hogy mi lesz a következő trükk, amit ezek a szárnyas csibészek kitalálnak. Vagy egyszerűen gyönyörködhetünk a fényes tollukban meg a huncutságaikban. Ez a példány szabályosan szánkózik egy műanyagdarabon.
A varjak kapcsán viszont elgondolkodhatunk azon, hogy talán érdemes felmérni a cselekedeteink hosszabb távú következményeit, az eseménysort, amit elindítunk, amikor egy elemet megváltoztatunk a rendszerben. És ez nem csak az élővilágra igaz. Ha kamerákat szerelünk fel a frekventált helyekre, a tolvajok átmennek más utcákba, és azokat is be kell kameráznunk. Ha lerohasztjuk a sokkal gazdaságosabb vasutat és autópályákat építünk, mindenki kocsiba ül, és még több autópályát kell építeni. Isztambulnál az állandó dugók miatt immár a harmadik autópálya-hidat adták át Európa és Ázsia között, és ez már majdnem a Fekete-tengernél, a földnyelv túloldalán van. Nincs több hely.
Persze a látszólagos rövidlátás valójában gyakran nagyon is tervszerű, valakinek az anyagi érdekei húzódnak meg mögötte. Olaszországban az útépítő lobbi egybeforr a maffiával. Társadalmunk nagyszerű megoldásaitól folyamatosan cseng valahol a kasszagép. Vármegyetábla-gyártóink talán már dörzsölik is a kezüket a „varjúprobléma” hallatán. „Józsikám, jövőre áttérünk a varjúbiztos szeméttartókra! A gyerekeknek is meglesz az új Audi!”
A jelenlegi intézményrendszerünk pillanatnyilag a legritkább esetben képes arra, hogy tünetkezelés helyett (vagy legalábbis mellett) az okozó helyzetet alakítsa át. „Varjú eszi kukoricát? Varjat kinyírni!” Hogy ezzel pillanatokon belül két, az eredetinél nagyobb problémát teremtünk magunknak, az nem az illetékes hivatal gondja, ráadásul sokszor nem is képes felfogni a következményeket. „Á, mit kárognak itt ezek a zöldek!” Tíz év múlva meg már a varjak károgását hallgathatja a hivatalból.
Ez a fajta gondolkodás jellemzi az egész világunkat. Holott a problémáinkat elég könnyen a jelenleginek a töredékére csökkenthetjük, ha hosszú távon, rendszerben gondolkodunk és hajlandók vagyunk másféle dolgokat csinálni, mint eddig. Milyen lesz az az „egészségügy”, melynek zöme abból áll, hogy egészséges életmódot tanít, egészséges körülményeket teremt az embereknek, akik ezek után — láss csodát — egészségesek maradnak? Milyen lesz, amikor „bűnüldözés” helyett értelmes életcélt és nyugodt megélhetést adó tevékenységet teremtünk minden polgártársunknak? Milyen lesz az iskola, mely kihasználja a gyerekekben lévő rengeteg mozgáskészséget, kíváncsiságot és kreativitást, hogy nagyszerű dolgokat tehessenek?
Ismét eljutottunk oda, hogy civilizációnk egész intézményrendszere úgy várja az átalakítást, mint a Szahara homokja az esőt. De vajon mit tehetünk ezért mi, kis porszemek? Hát elég sokat.
A legkézenfekvőbb terület a saját életünk, amely szerencsére jórészt azért még mindig tőlünk függ. Senki nem kényszerít, hogy kocsival döcögjünk a városban, hogy naponta órákig nézzük a manipulált híreket, hogy élelem gyanánt e-betűkben gazdag valamiket tömködjünk a szánkba. Ha nem a fogyasztói társadalom óriási monokultúrás tábláit öntözzük, hanem az új hajnal kis virágait, lassan átalakul körülöttünk a táj. Már azzal, hogy a saját testünkből, háztartásunkból, kertünkből kiküszöböljük a mérgeket, ráléptünk egy ígéretes útra.
A még sokkal érdekesebb kérdés, hogy miként tudjuk összekapcsolni magunkat hálózatokká. Magyarországon részben erről szól például az évenkénti Gyüttment-találkozó. Vajon milyen lenne egy olyan rendszer, amelyben többen (család, baráti kör, munkatársak stb.) ügyelnénk közösen a testi-lelki egészségünkre? Segítve egymást a megfelelő szokásokban, mozgásban, étkezésben, jó szellemi és érzelmi állapotban és mindenben, ami ehhez kell? Akkor is, amikor jól vagyunk, rendszeresen eljárva egy valódi holisztikus gyógyítóhoz, hogy ellenőrizzen és rendben tartson? Ez csupán egyetlen ötlet, de valami ilyenfajtában érdemes gondolkodnunk.
Messzire kanyarodtunk a varjaktól, ám az az igazság, hogy ha nem termelnénk szemetet, nem volna mit széthajigálniuk az utcán. Egyébként még erre is vannak nagyon találékony, érdekes megoldások. Egy német — ki más — megtanította a szarkákat, hogy begyűjtsék az eldobott söröskupakokat.
Szóval azért továbbra is van remény. Nem csak az utcákon, de a fejünkben is jó nagy a szürkeállomány. A tiedet milyen izgalmas, új dolgokra fogod felhasználni?
Esetemben sem áll fenn a veled való egyet nem értés nem tudásának a hiánya!
Nem tudok nem egyeterteni.....