A fogyasztói társadalom a civilizáció legfejlettebb megnyilvánulása, amelyben rengeteg lehetőségünk van a boldogságra és az önmegvalósításra. A fogyasztás nem más, mint a legalapvetőbb biológiai ösztönünk spirituális továbbfejlesztése. A hernyó elfogyasztja a levelet, a cinke a hernyót, a karvaly a cinkét, a hangya az elhullott karvalyt, és így tovább. Akár minden faj megtanulhatna emberi módon fogyasztani, kőolajat, fémeket és egyebeket felhasználni, ehhez mindössze pármillió Naprendszer nyersanyagaira lenne szükségünk.
Forrás: Brigitte Werner, Pixabay
A fogyasztás már régóta a magasrendű civilizációk velejárója. A rómaiak annyira szerettek fogyasztani, hogy lakomáikon kihányták az ételt, csak hogy tovább ehessenek. Szerencsére nekünk nem kell ilyen idejüket múlt módszerekhez folyamodnunk, egyszerűen elmegyünk zsírleszívásra, de rázógépet is vehetünk, sőt, újabban büszkék is lehetünk dagadó tagjainkra. A felvilágosodott ifjú nemzedék immár önérzetesen hordja tomporra feszülő XXXXXXXL-es ruhadarabjait. Amennyiben mégis régimódian vézna testkép lebeg előttünk, számos életmódjavító program, diétás csomag, illetve fogyasztó étel közül válogathatunk. Hát nem nagyszerű? Minél több fogyasztó táplálékot veszünk magunkhoz, annál karcsúbbak leszünk!
Sajnos, a fogyasztói társadalmat sok igazságtalan bírálat éri. Egyesek szerint már maga a „fogyasztó” szó is pejoratív, passzivitást sugall. E kritika szerint olyanok lennénk, mint holmi madárfiókák, akik csak arra képesek, hogy nagyra tátsák a csőrüket, és kétségbeesetten csipogjanak. Ez kiváltja a szülők gondoskodó ösztönét és szépen belegyömöszölik a kukacokat a szánkba. Csakhogy az összehasonlítás több okból is sántít. Először is a kereskedőkben nem gondoskodó, hanem fontoskodó ösztön él, és egyáltalán nem szükséges sipákolnunk, úgy is megpróbálják ránk tukmálni az árujukat. Másodszor is, modern fogyasztóként nagyon is aktívan nyomogathatjuk a gombokat, a képernyőn még a megjelenésüket is módosíthatjuk.
Harmadszor pedig egyáltalán nem muszáj kukacokat ennünk – ha erre vágyunk, természetesen a fogyasztói társadalom szívesen a rendelkezésünkre áll –, hanem választhatunk fagyasztott pizzát vagy akár kaviárt is. Vagy, ha már a madarakról beszélünk, madártejet. De nem csak ételt, hanem bármi jót, például műfűszőnyeget a kertbe, amit nem kell locsolni. Faxgéppel ellátott zuhanyozót, netán telefonzsebes zuhanyfüggönyt. Névcímkés kabátot, hogy a BKV-ellenőr kedvesen Zolinak szólíthasson, miközben megbüntet. Ha Évának hívnak, ne vásároljunk zolis kabátot, kivéve, ha meg akarjuk téveszteni az ellenőrt. És vehetünk ezer egyéb kincset: kutyanapszemüveget, zenélő cipőt, liftet a nyaralónkba, banánszeletelőt és banán alakú banántartó dobozt, sőt, műanyag zacskóba csomagolt, előre meghámozott banánt, szőrtelen kutyát, fogékszert, elektromos konzervnyitót, diétás vizet, számítógépes képernyővel ellátott hűtőszekrényt, villamos tojásfőzőt, macskasimogatógépet, hógolyókészítőt, cipőesernyőt, illetve drónos esernyőt, melyet nem kell tartani, iPad-os bilit, sétáló hálózsákot, kétszemélyes pulóvert, eldobható fényképezőgépet, telefonágyat, hamburgerfogót, és a végén még egy hatalmas kriptát is, hogy mindenki lássa, itt egy igazi Fogyasztó lakott, hatalmasabb magánál a fáraónál is.
Persze elhangzanak vádak, melyek szerint az emberek nem is vágynak ennyi hasznos tárgyra, csak a reklám hajszolja bele őket. Ugyan, kérem! Elmaradott társadalmakban ez talán igaz lehetett, de a modern, racionális, felvilágosult embert hogyan lehetne már manipulálni? A reklámra fordított trilliók csupán a tájékoztatást, a fogyasztók igényeinek még tökéletesebb kielégítését szolgálják.
További fanyalgók azon méltatlankodnak, hogy minek egy házaspárnak kétszáz négyzetméteren laknia, tanknagyságú autóval járnia, sőt, szerintük még a „leugrunk Pestről Sopronba vacsorázni”-kiruccanás sem az élet elengedhetetlen része. Az ilyen károgókból pusztán az irigység beszél. Ha megengedhetnék maguknak, ők is Hummerrel lófrálnának, háromszáz négyzetméteres villát építenének és űrhajóval süvítenének át reggelizni az Aldebaranra. Mivel ezt nem tehetik meg, feltalálták a fenntartható fejlődést meg ökológiai lábnyomot meg hasonló badarságokat.
Azt is mondják, hogy a fogyasztói társadalom nem más, mint a kispolgárság modern, I.Q.-csökkentett változata. Ez nem igaz, ugyanis a kispolgári társadalomban mindenki az egyformaságra törekszik, a fogyasztói társadalomban viszont arra, hogy különleges legyen. Úgy is mondhatjuk, hogy a fogyasztói társadalomban mindenki egyformán másforma. Ez a társadalom az egyéniségen alapul! Igazán haladó országokban akár lila vécépapírt is vehetünk, vagy mikiegereset, ha arra támad belső igényünk.
A fogyasztói társadalom világát olyan vádak is érik, hogy túlságosan az anyagi síkra koncentrál, hiányzik belőle a lelkiség, a költészet, a spiritualitás. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Százféle filozófiai iskolába, spirituális tanfolyamra fizethetünk be, többek között teljes böjtöt kínálókra is, ahol egyáltalán nem veszünk magunkhoz semmit. A legtökéletesebb a böjtös túlélőcsendtábor, ahol nem kapunk enni, nem szabad beszélni, és a magunk építette kunyhóban lakunk az erdőben. Ennyi élményért cserébe természetesen megfelelően magas díjat kell fizetnünk, ami bőven megéri, hiszen spirituális szintünk jelentősen emelkedik.
Más kritikusok azt állítják, hogy a gyerekeknek nem szükséges annyi műanyag játék, boldogan eljátszanak kavicsokkal meg fadarabokkal, és legszívesebben pucéran rohangálnak. Hát azért a kőkorba nem fogunk visszatérni! Mégiscsak haladóbb, amikor dzsíájdzsókkal püfölik egymást és márkás gúnya feszül rajtuk.
Más bírálók szerint a fogyasztással csupán a társadalmi ranglétrán való helyünket akarjuk javítani. Azaz az egész nem más, mint a szomszédlekörözés ősi vágyának anyagi síkra terelése. A birtokolt tárgyak ára, mérete, márkája pontosan meghatározható, így könnyű összehasonlítási alapként szolgálnak. Például párválasztásnál nem szükséges bonyolult szellemi útvesztőbe keverednünk, hogy vajon melyik udvarló verse a jobb, vagy ki rendelkezik erősebb morális karakterrel. Ha egyikük autója fél méterrel hosszabb, akkor nyilvánvalóan a pénztárcája is vastagabb, tehát jobb parti lesz. Ugyanez igaz a lóerőre, a birtokolt gépjárművek számára, a családi ház szintjeire stb. Persze máskor éppen a kicsiség mutatja a rangot, egy időben például a kis mobiltelefon volt a menő. Nos, ennyire nyilvánvaló ostobaságra nem is érdemes érveket pazarolni, hisz itt van például Osho, a híres spirituális tanító, aki 93 Rolls-Royce-szal rendelkezett, ugyanis csak ezek elégítették ki magas ízlését. Mégsem várhatjuk, hogy a pápa Trabanttal járjon, mit szólnának az emberek?
© 2003 Samvado Gunnar Kossatz https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=3001538
Az új javak, illetve egyre inkább a pénzért szerzett új élmények eljuttatnak minket a valódi boldogsághoz. Ha például valaki távoli helyekre készül, hogy kiszakadjon az otthoni, megrögzött szokásaiból, egy utazási irodán keresztül ezt immár kényelmesen megteheti. De ha éppen kényelmetlenségre vágyik, kalandtúrára is befizethet, ahol hozzáértők kalauzolják a kalamajkában, mely így biztonságos lesz. Lehet ennél jobb? Éljen a biztonságos bizonytalanság! Ha pedig valaki megelégelte a kispolgári, fogyasztói társadalom álszentségét, immár nem kell magának felhasítania a nadrágszárát, mint a régi punkoknak – százféle, előre hasogatott nadrág közül válogathat a boltban. De ha akar, tetoválással is lázadhat, ehhez immár nem szükséges börtöncella, betérhet egy kulturált szalonba, ahol tisztességes díj kifizetése ellenében modern gépekkel varázsolják rá a társadalmi ellenállás szimbólumait.
Igen, a technika kényelmessé varázsolja az életünket. Minek izzadva felcaplatni a hegyre, amikor jegyet válthatunk a kötélvasútra? Az izmainkat majd helyretesszük az edzőteremben, hiszen vásároltunk bérletet. Minek vakoskodjunk a tűz fényénél, amikor LED-lámpákkal nappali világosságot varázsolhatunk otthonunkba? Ha emiatt nem tudnánk aztán elaludni, a fogyasztói társadalom rengetegféle remek altatója közül válogathatunk. Reggel pedig, amikor nem tudunk felkelni, kávé- és energiaital-fajták tömege vár, hogy felfrissítsen. A fogyasztói társadalomnak mindenre van megoldása.
A fogyasztói társadalom egyik leghaladóbb megnyilvánulása a demokrácia. Erről kis földi útmutatónkban bővebben is írtunk. A lényeg itt is a választás: kényelmes karosszékünkből csupán a fülkéig kell eljutnunk, ott behúzzuk az ikszet a számtalan kiváló jelölt valamelyikére, és máris megvolt a társadalmi hozzájárulásunk, mehetünk pénzt keresni, illetve költeni a Bevásárlóközpontba.
A Bevásárlóközpont a fogyasztói társadalom fellegvára, temploma, művelődési otthona. Itt minden a mi kényelmünket szolgálja, egyszerre kielégíti valamennyi igényünket. Gyönyörködhetünk a műmellekben, műszemöldökökben és műszempillákban, illetve az ifjú titánok tápszeres izmaiban. Hangulatos zenébe rejtett sugallatok ismétlik a tudattalan elménkbe: „Vegyél, vegyél, vegyél!” Légy boldog! Miért fosztanád meg magad attól, ami jár neked? Megérdemled! Vegyél, vegyél, vegyél! Vegyél, vegyél, vegyél!” Igazi nagyvilági hely ez, ahol minden vágyunk kielégül. Kedvünkre próbálhatunk ruhát, válogathatunk a tárgyak közül, villogtathatjuk a hitelkártyánkat. Számtalan ország konyhaművészetében részesülhetünk, ráadásul mindegyik hamisíthatatlan Bevásárlóközpont-ízű. A multiplex mozikban a legújabb filmcsodákat is megtekinthetjük, a mínusz 18 fokra lehűtött helyiségbe szükséges sálat, sapkát, kabátot, valamint a film hangerejéhez kellő füldugót is helyben megvásárolhatjuk, és élvezhetjük a minket körülvevő pattogatott kukorica-rágcsálás kellemes hangjait, valamint a terjengő olvasztott pingponglabda-illatot. Minden Bevásárlóközpont mozgólépcsőjét jóindulatúan 0,1 km-es sebességre állítják be, hogy hosszabban élvezhessük e nagyszerű környezetet. Hamarosan — megfelelő díj ellenében — bizonyára be is költözhetünk a Bevásárlóközpontba, hogy éjszaka is átélhessük a hely emelkedett szellemiségét. Talán egyszer eljő ama dicsőséges korszak, mikor egész életünket eltölthetjük e nagyszerű épületben.
A fogyasztói társadalom mélységes lelkisége abból is kitűnik, hogy legnagyobb ünnepe a karácsony. Ilyenkor bebizonyíthatjuk szeretteinknek, milyen fontosak nekünk! Minél kevesebbet foglalkozunk a gyerekeinkkel, annál inkább tudják, hogy remek új számítógépes játékokat fognak kapni, hiszen éppen ezeknek az árát keressük meg. Az interneten pedig általunk feltöltött Junior kártyájukkal maguk is megrendelhetik, amire a szívük vágyik.
Forrás: David Veksler, Unsplash
A fogyasztói társadalom azon a felismerésen alapszik, hogy a világ egy nagy étterem, az étlap vastag, mint a telefonkönyv, mi pedig ülünk és egyre-másra rendeljük a fogásokat. Az élet célja maga az evés. A kis gömböc meséje a jövőt vitte el a múlt sötét bugyrába, és nemzedékünk csodálatos szerencséje, hogy e nagyszerű kor immár bekövetkezett. Persze a végét még nem helyesen látták, dehogyis pukkadunk mi ki, sőt, a közönséges étkezéssel szemben az idő múlásával nem jóllakunk, hanem nő az étvágyunk. Egyre nő az élvezet! Hogy mi történik, miután megettük a világot? Ezt a kérdést nem a fogyasztói társadalom tisztje megválaszolni.
"Tanuld meg ezt a versemet, mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tied, kölcsönveszik, a közkönyvtárban elveszik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik, elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég – és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet. Tanuld meg ezt a versemet, mert nemsokára könyv se lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet. Tanuld meg ezt a versemet, s mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet. Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacillusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó – memóriádból szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem? Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld s megegyed – hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elfagyott, mihelyst a várost elhagyod. Tanuld meg ezt a versemet. Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért? Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem? Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet." (f.gy)