A Budai-hegység egy spirituális szegletében, jóval a városhatáron belül, sátorban húzódott meg évekig két délvidéki szegényember. Valamelyik háború elől menekültek, divatos szóval hajléktalannak mondanák őket, de ez a lekezelő megfogalmazás több szempontból is sántít. Először is volt hajlékuk, ha nem is túl tágas, ha nem is éppen alkalmas téli lakásra: a sátruk. Másodszor is óvta őket a hely, melyet egy barátom a Tarkovszkij-film után Zónának nevezett el. Harmadszor otthonuk volt a Magyarországnak csúfolt indián rezervátum, melyben, ha sokat nem is kaptak tőle, legalább nem süvítettek golyók, és ahol hivatalos volt az anyanyelvük. Negyedszer pedig itt volt valamennyiünk otthona, ez a káprázatos bolygó, a Föld.