Akarsz immunsejt lenni?

A Budai-hegység egy spirituális szegletében, jóval a városhatáron belül, sátorban húzódott meg évekig két délvidéki szegényember. Valamelyik háború elől menekültek, divatos szóval hajléktalannak mondanák őket, de ez a lekezelő megfogalmazás több szempontból is sántít. Először is volt hajlékuk, ha nem is túl tágas, ha nem is éppen alkalmas téli lakásra: a sátruk. Másodszor is óvta őket a hely, melyet egy barátom a Tarkovszkij-film után Zónának nevezett el. Harmadszor otthonuk volt a Magyarországnak csúfolt indián rezervátum, melyben, ha sokat nem is kaptak tőle, legalább nem süvítettek golyók, és ahol hivatalos volt az anyanyelvük. Negyedszer pedig itt volt valamennyiünk otthona, ez a káprázatos bolygó, a Föld.

A két atyafi példás rendet tartott a Zónában. Korábban, amikor egy-egy napforduló vagy más kozmikus esemény alkalmából kizarándokoltunk erre az erőt sugárzó helyre, többnyire akadt elvivendő műanyag palack, miegyéb. A Zóna őrei, míg ott laktak, elvégezték e feladatot; egyetlen cigarettacsikknek sem engedték, hogy megbontsa a harmóniát.

Már sok évvel ezelőtt, amikor egyedül jártam az erdőt, kialakult a szokásom, hogy egy-egy szép zugban összeszedem az elhajított üvegeket, italosdobozokat, ezzel visszaállítva a rendet. Felszabadító érzés volt legalább egy kis helyen, tisztáson vagy ligetben visszaadni az erdő becsületét. Ebből mozgalmat kellene indítani – gondoltam. A kirándulók zöme tiszta lelkű. Ha minden jó érzésű ember minden útján csak néhány palackot szed fel, az erdők megtisztulnak, és tiszták is maradnak.

Fellángolt a fantázia: mi legyen a mozgalom neve, hol lehet meghirdetni a szent küldetést, vagy megnézni, hogy van-e már ilyesmi, és megalapítani a helyi szervezetet. A szalmaláng persze hamar kialudt, kinek van ideje komoly dolgok mellett ilyen hiábavalóságokra, de azért a magam részéről folytattam a szedegetést, mert jó érzést adott. Nehogy valami kötelező feladatra gondolj, teljesen szabad kezet adtam magamnak. Előfordul, hogy nincs kedvem, és amúgy is általában csak néhány darabot viszek el, olyan helyről, ahol látszik a különbség. Egyszerűen megengedem magamnak, hogy ha úgy tetszik, felemeljem a természetbe nem illő tárgyakat és besuvasszam őket egy nejlonzacskóba, amit betuszkolok a hátizsák valamelyik külső zsebébe. Jobb érzés a túráról úgy visszatérni a városba, hogy közben a szelektívbe hajítom a visszanyert dolgokat.

Nemrégiben észrevettem, hogy több barátom, kirándulótársam, tőlem teljesen függetlenül hasonlóan cselekszik. Néha csak összekacsintunk, és mindenki folytatja a magáét, máskor, a szövetséges sereggel megerősödve egy-egy nagyobb batyut is megrakunk, majd felváltva visszük árkon-bokron át, dagadó mellkassal, mint igazi, erdővédő hősök, kik dacolnak a fogyasztói társadalom bárgyú pusztításával.

A mozgalom elindult magától.

Újrahasznosított anyagokból épült szemétszedő hajó az évente megrendezett, tiszai PET-kupán

Egyes források szerint, amikor két, egymással összefonódott elektron közül az egyik perdülete megfordul, ugyanabban a pillanatban megfordul a másiké is, akkor is, ha távol tartózkodnak egymástól. És talán hallottál már a századik majomról: Amikor Japánban egy majomcsapat elég egyede megtanulta egymástól, hogy megmossa az édeskrumplit, állítólag távoli hordák is elkezdték ugyanezt.

Ezeket az állításokat persze vitatják, de nem is az fontos, hogy betű szerint igazak-e. Metaforáknak is vehetjük őket, amelyek a megszokottól eltérő világképet festenek. Elég valószínű, hogy a világegyetem nem úgy működik, ahogyan a XIX. századi óraszerkezet-kép ábrázolja. Itt van például a számos tudós, aki felfedezett valamit, csak persze nem ő lett híres, hanem egy gazdagabb országbeli társa, aki nagyjából ugyanakkor felfedezte ugyanazt. Ezt értelmezhetjük misztikusan is, hogy valahogy átdiffundál a tudás egyik helyről a másikra, meg egyszerűbben úgy is, hogy akkor érik meg rá az emberiség. Akár így, akár úgy, észrevehetjük, hogy nagyobb intelligencia részei vagyunk. Miközben megszabadítjuk az erdőt négy palacktól meg három sörösdoboztól, bízhatunk abban, hogy sokan mások is így tesznek, és az erdő fellélegzik.

Valamelyest így működik egyebek mellett az immunrendszer is. Egy immunsejt nem csinál nyarat, de ha külön-külön mindegyik elvégzi a hivatását, bekövetkezik a szervezet, illetve esetünkben a társadalom gyógyulása. Amikor normálissá válik, hogy a normális emberek úgy viselkedjenek, mintha a mienk volna a Föld, a Föld meg fog gyógyulni.

De vajon miért szemetelnek az emberek? Hát, ha valakiben nagyon megbomlott a rend, ez a viselkedésében, a környezetében is megmutatkozik. (A trópusi szemetelés némileg más történet, a műanyag zacskóra cserélt banánlevélről majd egy más alkalommal.) Nem igaz, hogy nem haragszom a szemetelőkre, el bír futni a méreg az odvas keltikékre górált palackok láttán. De egy mélyebb szinten tulajdonképpen nem haragszom rájuk, amiképpen a veszett kutyára sem. Nem tehet róla, hogy megmarták, a műanyaghajigáló sem tehet róla, hogy megharapta a reklám. Inkább valamelyes szánalmat érzek iránta. Olyan jó, hogy egészséges vagyok, fel tudok szedni egy pár palackot, és meg tudom írni neked, hogy más is felszedi, és megteheted te is, és továbbküldheted ezt az írást valakinek, akiről tudod, hogy elég intelligens, és megérti: A mennyiségnél többet számít a minta.

Forrás: Wolfgang Beyer https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=322042

A szemétszedés persze csak tüneti kezelés. A valódi probléma úgy oldható meg, hogy nem termelünk szemetet. Ami az én köreimet illeti, szinte sohasem veszünk élelmet eldobható csomagolásban, és mást is alig. Saját kert, barátok kertje, piac, csomagolásmentes bolt – sokkal jobb élelemhez jutunk nulla szeméttel, mint a boltból. Ez az életmód, amikor egyszerűen nincs mit kitennünk a kukába, megér egy külön írást. Most az a kérdés, hogy mit kezdjünk az érzésünkkel, amikor szembetalálkozunk a szeméttel.

Elmesélek egy esetet, mely annyira didaktikus, hogy talán el sem hiszed. Pedig megtörtént, jópár éve, Budán, a 4-6 villamos megállójában. Fel-alá járkálva vártam a villamosra, minden alkalommal átlépve egy eldobott papírzsebkendőn. Amikor ez már vagy negyedszer megtörtént, észrevettem, hogy zavar. Nem csak a szépérzékemet zavarja a tárgy, a tény is zavar, hogy átlépek rajta, mint valami nemtörődöm tökfilkó. Most vegyem fel mindenki szeme láttára? Különben is, micsoda dolog, hogy valaki elhajítja, én meg, mint holmi szolga, utcaseprő, elvégzem a munkát helyette.

Na jó, de most már itt van – gondoltam. Ha én nem cselekszem, akkor ki? Különben meg nem másról van szó, hanem rólam. Nekem mi a jobb? Mitől támad jobb érzésem, a felvevéstől vagy az otthagyástól? Egyértelműen az volt a jobb, ha felveszem, de hezitáltam. Mit gondolnak rólam az emberek? Ki ez a hülye, aki itt rendet akar csinálni, nem olyan világot élünk, a menő dolog unott pofát vágni, és úgy tenni, mintha nem érdekelne a környező dekadencia. Különben is, fogjam meg más taknyos zsebkendőjét? Fúj! Na jó, ennél keményebb gyerek vagyok. Lehajoltam, óvatosan megfogtam a sarkát, és elvittem a néhány lépésnyire lévő szemeteshez. A szemetes majdnem tele volt, a tetején megpillantottam egy kezeletlen, szép új buszjegyet. Hát ez mit keres itt? – gondoltam. A zsebkendőt kidobtam, óvatosan megérintettem a buszjegyet. Nem egy volt, hanem egy köteg. Tizenhét jó buszjegy hevert a szemetes tetején, jól látható helyen. Ha nem veszem fel azt a papírzsebkendőt, eszembe sem jut ránézni. Ki vizslatja a szemeteseket? Az egész olyan volt, mint valami keleti tanító történet. Egy pár napig, mint valami tömegközlekedési nábob, minden barátomnak buszjegyeket osztogattam.

Amikor a nagyobb jó érdekében cselekszel – és ez nem önfeláldozás, mert a nagyobb jó téged is magában foglal – figyelemreméltó erők nyílnak meg benned. Ez már önmagában szívderítő, de még nem minden. Mert lehetséges, hogy a világegyetemben is megváltozik valami. Amikor feltekintesz és rövidlátó bogárból magasan keringő sasmadárrá válsz, feltárulnak a dimenziók. A kérdés ekkor az lesz, hogy mi is valójában a nagyobb jó. Nem egy mámoros világmegváltó művel hülyeségeket. Számos, látszólag humánus dolog, mint a szegény országoknak adott segély sok formája, hosszú távon egyáltalán nem segít a helyzeten, sőt. De akkor mi?

Szerencsére létezik egy nagyobb intelligencia, amely helyreteszi a dolgokat. Úgy hívják: Természet. Nem kell mindent nekünk kitalálnunk. Ma a Földön az egyik feladatunk, hogy engedjük visszaépülni a természetes rendszereket.

Ez alapvető hozzáállásbeli átalakulást igényel a társadalom részéről, és nem fog azonnal menni. De valahol elkezdhetjük: Már az is valami, hogy a kertünkben meghagyjuk a bokrokat, a sarkában a csalánt, ezzel életlehetőséget adva a madaraknak meg a lepkéknek. Közben eltűnődhetünk azon, mit tehetünk, hogy ez nagyobb léptékben is megtörténjen.

Az a néhány palack, amelytől megtisztítjuk az erdőt, jelképes. Jele annak, hogy igen, lehet hatásunk a világra, valamennyiünknek, az úgynevezett hajléktalanoknak éppúgy, mint az igazgatóknak. Hogy ha akarunk, lehetünk mi is immunsejtek, részei bolygónk egészség-helyreállító rendszerének. Persze nem falósejt; akad elég egyéb, kevésbé önfeláldozó fajta. És e szerény kezdetek közben lehet, hogy belejövünk – olyan kíváncsi vagyok, hol tartunk majd öt év múlva.