— A déliek a megszállás napjának mondják. Itt, északon, nem akarunk az áldozat szerepébe kerülni, ezért a fennmaradás napjának nevezzük.
Hárman ültek a kis asztal körül Észak-Királynőföldjén a Mágneses Szigeten. Lind, a házigazda, Binandzsal1, akit már egy ideje befogadott, és Szindbád, a hajós, aki átmenetileg húzta meg magát náluk. Éppen Ausztrália közelgő nemzeti ünnepe került szóba. 1788-ban január 26-án vonta fel a bevonuló flotta a Sydney-öbölben a brit zászlót. Mint Szindbád megtudta, a napot a harmincas években tűzték ki össznemzeti államalapító eseménynek, és csak a kilencvenes években vált általánosan elfogadottá. Kezdetektől fogva vitatott, nem csak az őslakók körében.
— Édesanyámat többszáz, különböző törzsekből összefogdosott gyerekkel együtt egy apró óceáni szigetre vitték. Ott nőttek fel, egyfajta börtönben. Úgy mondjuk, elvágták a nyelvünket.
— Azt olvastam, az őslakók másféle angolt beszélnek, mely tartalmaz nyelvtani elemeket az eredeti nyelvekből.
— Ja, persze, megvan a saját kreol nyelvünk. És azért sok mindent megőriztünk. A dalvonalakat.
—Tisztavérű vagy, Binandzsal?
— Kevert vérű. Anyám nyugatról származik.
— Úgy értem, tisztavérű őslakó-e.
— Nincs bennem fehér ellenség.
Binandzsal gyíkot jelent jalandzsi nyelven. Noha jalandzsi törökül annyit tesz, mint hazudós, Binandzsal nem tűnt hazudósnak, inkább haragosnak. Az Égi Gyík jól idevezetett hozzá — gondolta Szindbád. Az őslakó veretes, szinte archaikus angol nyelve, a belőle áradó intenzitás egyfajta révületet keltett benne, különös gondolatkapcsolataiból pedig inkább csak egy mély érzés maradt meg. Mégis csupán az emlékezetére hagyatkozhatott a leírásnál, mert amikor elővette a jegyzetfüzetet, Binandzsal elhallgatott.
— A hetvenes évekig a fehérek tulajdonai voltunk. Elvitték szolgálni az embereket, fizetség nélkül. De azóta sem kezelnek egyenlően. A bátyám megvágott valakit, tizennyolc évre ítélték. Annyit volt börtönben. — Nevet. — És mit gondoltok, hova tették? A konyhába. A nagy kések közé!
— Tizennyolc évet kapott, amikor a másik meg sem halt?
— Annyira ítélték, és annyit is volt bent, egy nappal sem kevesebbet. Én neveltem fel az unokahúgomat, mert az anyját fejbelőtték az utcán. Sokmindenkit megöltek, több családtagomat. A rendőrök is benne voltak. Mit tehettünk volna? Nem volt hatalmunk.
— A szilveszteri buli sátáni rituálé, arra szolgál, hogy a nyugati időbe vonja az embereket, ahol soha nincs nyugtuk.
A fehérek csak a küzdelmet ismerik. Nekik minden fekete-fehér, mint a sakkban. Mindig harcolnak valamivel, mindig valami ellen feszülnek. Mi együtt éltünk a természettel, a többi törzssel meg a többi élőlénnyel. A fehérek repülőről permeteznek mérgeket, hogy kiirtsák a szúnyogokat. Minket nem bántottak a szúnyogok. Tüzecskék égtek a táborunk körül.
— De hát a sakk Indiából származik — vetette ellen Szindbád.
— Keletről indult, mint annyi minden, de a fehérek kezében ez is más lett. A fehérek egymás ellen uszítják az embereket. Mindenfelé hatalmas üstöket építenek, azokban csatáznak.
— Üstöket...?
— Nagy üstöket, rengeteg ember belefér. Jól be is lehet zárni őket oda.
— Stadionokat...?
— Azokat, óriási üstöket.
— A mangó sokkal később érik mostanában. Minden változóban van. Elcsúsztak az évszakok, később történnek a dolgok. A nyugati civilizáció megzavarja a világ eseményeit.
— Felnéztem az égre, és láttam a ciklon mérges arcát. A fehérek nevet adnak a ciklonoknak, pedig arcuk van. Sok mindent le lehet olvasni az égről. Az éjszakai eget mi úgy mondjuk: mirabuka. Mira, csillag, és buka, család. Amikor meghalunk, egy taggal megnő a család, új csillag gyúl ki az égen.
— Ezt a társadalmat a férfiak irányítják. Pedig az élet folyamát a nők viszik tovább. Ma már a fehérek is beszélnek a mitokondriális DNS-ről, mi ezt mindig tudtuk. Nálunk mindenkinek megvolt a maga szerepe, a nőknek is, a férfiaknak is. Megvolt a törvény, hogy ki kivel házasodhat. Mindig csak külső törzsből, hogy erősek maradjanak a vérvonalak.
Lind didzseridút is ajándékozott Szindbádnak. Bár nem vitte magával, a birtoklás ténye büszkeséggel töltötte el. Mégiscsak más azzal a tudattal járni-kelni a világban, hogy az embernek van egy didzseridúja a Mágneses szigeten!
Binandzsal a munkáiból csak néhány függönyt engedett lefényképezni, ezek részletei láthatók itt. Hamarosan visszabújt a nyitott garázsba, ahol lakott és festett, nem fogadta el a szobát, melyet Lind felajánlott neki. Ótákon át fújta halkan a didzseridút.
— A dalokban van minden, a rezgésben. Mi ezt rezgetjük ősidők óta. Itt lenne az ideje odahallgatni.
Nem az igazi nevük
Érdekes történet.
Természetesebben kellene élnünk és soha nem másokat leigázva, legyilkolva… -:(.
Nekem van didgeridoo-m, megszólaltatni bár még nem tudom rendesen.
hany kulturat, hany nepet kellett letarolnunk, hogy vegul magunkat is kiiirtsuk....