Egy pár jó szó

A nyelvészek sokat vitáznak arról, hogy a szanszkrit beszélt nyelv volt-e valaha, vagy csak az akkori indiai nyelvjárások különlegesen kiművelt kultúrváltozata. (A tudósok már csak ilyenek: imádnak vitázni. Hiába, az elefántcsonttoronyban is kell egy kis akció.) Mindenesetre tényleg csábító lenne összerakni egy kivételesen gazdag nyelvet a létezőkből, egyfajta fordított eszperantót, amely mindenféle izgalmas dolgot tud. Minden nyelv, amellyel eddig találkoztam, képes érdekes trükkökre, egyszerűen ki tud fejezni olyasmiket, amit más nyelvek csak kacifántos körülírással.

Forrás: Wikipédia Commons

A töröknek például káprázatosan sokoldalú az igerendszere. Egy nyúlfarknyi példa: ha a felszólításunkhoz hozzábiggyesztünk egy plusz ragot, az egész erősebb lesz, olyan, mintha az illető megragadná a vállunkat vagy felemelné a hangját. Bak! annyit tesz: „Nézd!” Baksana! „Nézd már meg, ember!” Gel! „Gyere!” Gelsene! „Most azonnal gyere ide!” Még csak nem is udvariatlan, de erőteljes. Egy másik kedvencem viccesebb: Ha egy főnevet megduplázunk és a második rész első betűjét m-re cseréljük, azt kapjuk: „a nevezett dolog és tartozékai”. Çocuk-mocuk (szó szerint: „gyerek-merek”) valami ilyesmit jelent: „a gyerek meg a gyerekhez kapcsolódó cuccok”, mondjuk, amit egy utazásra vinnünk kell, cumisüveg, játék, ruha, babakocsi.

A szép olaszban többfajta csúnyítóképző is létezik. Gatto - macska, gattaccio - randa, pimasz macsek. Ragazza - csaj, ragazzaccia - undok bige. Brodo - leves, brodaigla - lötty. Ferro - vas, ferraglia - vasszörnyűség. Sőt, olyan képző is van, ami ötvözi a lesajnálást a kicsinyítőképzővel: Poeta - költő, poetucolo - fűzfapoétácska.

Ami a kicsinyítőképzőket illeti, a magyar plasztikussága is meglepő lehet, mondjuk egy germán nyelv beszélőjének. A kutyát ugye leggyakrabban kutyusnak becézzük, de lehet kutyi is, a kutyó meg a kutyu némileg mókás, bár nem pont ugyanúgy, a kutyuli többnyire kissé lesajnáló, a kutyuli-mutyuli meg pláne. Mindezeket megdobhatjuk a -ka raggal: kutyácska, kutyika, kutyóka, kutyuka, kutyulika, sőt, tornyozhatjuk is: kutyukácska stb. És ezek csak a szabványos formák, hallottam már ilyeneket is: kutty, kutyesz, kutyóresz, kutyimó, kucsmány; biztos tudnád folytatni a sort. Bár e szavakat nehéz lenne lefordítani, nem véletlenek, tartalmaznak hangulatbeli jelentést. A birtokos raggal új dimenzió nyílik meg, további érzelmeket megnyitva: kutyuskám és társai.

Forrás: Jametlene Reskp, Unsplash

A románban — akárcsak az olaszban — nem csupán kicsinyítő, de nagyító képző is létezik. Mîța cicát jelent, mîțoi nagy, vagy ebben az esetben inkább hím cicát. Ráadásul a legtöbb latin nyelvből már kiveszett megszólító eset is él. Gras kövéret jelent, Grasule! kb. annyit, hogy „Hé, te dagi!” Nem udvarias, de kifejező. Mîțoiule! tehát valami ilyesmit tesz egyetlen szóban: „Figyelj csak, te hím cica!”

Ez csak pár apró példa a közeli nyelvekből, messzi földrészek nyelveiben ennél még sokkal különösebb, kifejezőbb nyelvtani formák is találhatók. És aztán itt vannak a szavak is. Biztos neked is vannak kedvenc, vicces, kifejező, hangfestő szavaid. Én a magyarban például a székely tájszavakat szeretem, mint a vacóka, a tongyó meg a kasmatol, de néhány régies latin eredetűt is, amilyen a miskulancia. Spanyolul a mamarracho, azaz paprikajancsi az egyik kedvenc szavam, törökül meg a gürültü ve kalabalık, a hangzavar és tömeg. Már a jelenségért nem rajongok, csak a hangzásért.

Forrás: Eak K., Pixabay

De mi van azokkal a dolgokkal, amelyekre nincs szó, pedig lehetne, hisz általános emberi élmények? Douglas Adams és John Lloyd még a nyolcvanas években írt egy könyvecskét, a címe: The Meaning of Liff. Gyengén valahogy így fordíthatnánk magyarra: „Az Élesd értelme”. A névtelen jelenségeket furcsa helységnevekkel nevezik el, vagy lehet, hogy fordítva volt, próbálták kitalálni, hogy egy-egy helységnév mit jelentene, ha köznyelvi szó lenne. Néhány hozzávetőleges példa: „Olyan ember, aki elmosogat a buli után, de otthagyja a serpenyőt meg a sajtreszelőt.” Vagy „Az érzés, amely elfog a konyha küszöbén, amikor rájössz, hogy nem tudod, miért is jöttél ki.” Illetve: „A fogorvos azon szerszáma, amellyel a lenagyobb fájdalmat képes okozni.”

Te milyen jelenségnek adnál nevet, aminek még nincs, de kéne?

Az egyik ígéretes terület pozitív érzelmekre, belső állapotokra találni pontos szavakat. Ha jól vagyunk ugyanis, általában megelégszünk azzal, hogy jól vagyunk, nem filozofálgatunk túl sokat. A tudat — érthető módon — inkább a kevésbé jól menő dolgokkal foglalkozik. Szerb Antal írja Magyar irodalomtörténetében, hogy a lírai költőknek jót tesz a reménytelen szerelem. Ami engem illet, már nem mindig okoz osztatlan örömet a nyafogás, sőt, olyan eretnek elképzelés férkőzött a fejembe, hogy olykor hasznos lehet megvillantani magunk előtt a pozitív lehetőségeket. Sőt, akár még embertársaink előtt is! Na ehhez sokszor jól jönnének olyan szavak, amelyek még talán csak most születnek valahol.

Forrás: Julian Hochgesang, Unsplash

A Gyógyító szavak című könyvben például esik némi szó az egészségállapotokról. Létezik olyan szavunk, hogy fejfájás, gyomoridegesség, epegörcs, de nincs fejkellemesség, gyomornyugalom, epelazulás. Az utóbbi állapotok „normálisak”, „csak úgy maguktól” vannak. Hát amikor vannak, akkor jó, de amikor nincsenek, akkor valahogy el kéne jutni hozzájuk. Képzeld el, hogy biciklis kihordó vagy egy japán étteremben, a kezedbe nyomnak egy adag szusit, és azt mondják: Nehogy a Rákóczi út 17-be vidd! A Rákóczi út 17. nem jó. A Rákóczi út 17-ben szörnyek laknak. Ha kedves az életed, kerüld a Rákóczi út 17-et! Szájonárá, indíts! Ez az összes utasítás, amit kapsz.

Mivel a szavak nem csupán leírói, de előidézői is lehetnek jelenségeknek, bizony jól jönnek a pozitív célállapotok, különösen a lelki jelenségeknél. Rengeteg szó esik az ADHD-ról, de mennyit hallasz az ügyesen irányított figyelemről? Szerintem inkább az ÜIF-et tűzzük ki magunk elé. A PTSD irányítsa az életünket, vagy a TFESZVPH (tökéletesen feloldott, erőforrásként szolgáló, valaha próbára tevő helyzet)? E rövidítések nyilván a problémanevek faramuciságát mutató viccek akarnak lenni, de a lélekgyógyászatban tényleg szükség lenne új, pozitív fogalmakra. Noha az angolból áradó, a hangtanunkat meg logikánkat leúthengerező szavakból, tükörfordításokból inkább kevesebb kellene, egy nemrégi jövevényt a keblünkre ölelhetünk, mert igencsak kívánatos jelenséget ír le: ez a jóllét.

Carlos Castaneda sokat beszél az „ön-fontosságról”, mint a személyiség- és a spirituális fejlődés egyik legnagyobb akadályáról. „Minek merészelt nevezni engem? Segédeim várni fogják az ön segédeit!” Folyamatosan az önképünket védelmezzük magunk és mások előtt, ahelyett, hogy értelmes dolgokra fordítanánk az energiánkat. Az ön-fontosság miatt vívtak számos háborút, emiatt sértődünk meg, háborodunk fel mások cselekedetei miatt. Tegyük fel, hogy ebben van igazság. De akkor milyen belső állapotra törekedjünk? Minek nevezzük, amikor érezzük, hogy egy vagyunk a világegyetem végtelen számú teremtményéből? Amikor nem vagyunk különlegesek — és ez olyan jó?

Forrás: Gerd Altmann, Pixabay

Minek nevezzük, amikor észrevesszük, hogy most már el tudjuk engedni egy eddig sok kalamajkát okozó személyiségvonásunkat?

Minek nevezzük, amikor reggel mámoros teljességet érzünk az éjszaka mágikus álmai után?

Minek nevezzük, amikor tudjuk, hogy hamarosan elkerülhetetlenül pozitív változás következik be az életünkben?