Itt az idő
Kiléptem az időből — állapította meg elégedetten Szindbád. Azon gondolkodott, hogy elnézést kérjen-e az Olvasótól az eltűnés miatt, de végül is az ígéretét teljesítette ezzel. Ha még emlékszel, mondta, pár hónappal ezelőtt azt mondtam, hogy az eltűnt idő nyomába eredek.
El kellett hát tűnnöm magamnak is. Nekünk, akiket keresztény szellemben neveltek, nem könnyű kibújnunk a szögletes falak közül, amelyek közé annak idején berekesztették a lelkünket. A téma erősen kapcsolódik a munkához is, ami egy külön elmélkedés tárgya. Nem volt könnyű megengednem magamnak, hogy egyszerűen kihagyjak több pénteket, de meg kellett vizsgálni a dolgot a túloldalról. Ebben persze — nyelt egyet az utazó — segítségemre voltak a körülmények, egy szegény ország távoli völgyének mélyén megbúvó hippitábor.
Úgyhogy az európai időkeretek, az idő szorítása helyett kipróbáltam egy másféle hozzáállást. Például a közlekedés terén. Hogyan jutunk el a harmadik világban egy isten háta mögötti faluba rengeteg csomaggal?
A nepáliak nem riadnak vissza a lehetetlennek tűnő feladattól. Először a tábor óriási üstjei és egyéb furcsaságai kerülnek be a busz leghátsó üléssorára, kiürítve, mert csak élükre fordítva férnek be az ajtón, élőláncban feladogatva. A többi ülés hamarosan megtelik utasokkal, majd egy zsákhalom mellett várakozó motoros inti le a buszt. A gabonás zsákokat az ülések közötti folyosóra vonszolják. Nemsokára asszonyságok érkeznek, felmásznak a zsákok tetejére, és letelepednek rájuk. A maradék hely a busz elején virágcseréphez kezd hasonlítani, talpalatnyi alapról hajladoznak szét az emberek. Ezután még három fiatalember kapaszkodik fel a lépcsőre és kívülről lóg rajta. A teljesen túlterhelt, fekete füstöt eregető busz bőgő motorral indul neki a hágónak, majd minden várakozó csoportnál megáll. Noha elég nyilvánvaló, hogy egy egér sem fér már fel, minden alkalommal hosszas, akár negyedórás diskurzus kezdődik nepáli nyelven, hogy akkor most mi legyen. Majd a busz az eredeti utasokkal továbbindul.
Egy másik helyi eljárás a főváros és a második legnagyobb város közötti utat olyanképp kétsávossá tenni, hogy először jó hosszú szakaszokról eltávolítják az aszfaltot. Ezután nekiállnak az egészet egyszerre javítani, pontosabban javítgatni, munkagép híján már most látszik, hogy a végeredmény években mérhető. A torlaszokkal teli, zsúfolt úton a kétszázkilométeres út busszal tizenegy óráig tart. Az utasok békésen zötykölődnek, senki nem rázza az öklét. Pokhara tizenegy órányira esik Kathmandutól és kész.
Szindbádnak, noha tetszett a helyiek nyugodtsága, úgy tűnt, hogy a leírt technológián még egy icipicit fejleszteni lehetne. Nem biztos, gondolta, hogy megtaláltuk az ideális megoldást az időhiányra. De akkor mi lehet az?
Az NLP-ben sok szó esik az elvont főnevekről, ezekről a dolognak tűnő folyamatokról, tűnődött. Amikor azt olvassuk: "a bankrendszert összeomlás fenyegeti", az elménk úgy fogja fel a mondatot, mintha állna a "bankrendszer" (újabb, ráadásul kettős elvont főnév) mellett valami, és az ujjával fenyegetné, vagy ráfogná a puskát. Netán rá akarna omolni egy hegyoldal vagy ilyesmi. Mintha az “összeomlás” valóságosan létező személy vagy dolog lenne.
A korlátozó elvont főneveket úgy bonthatjuk fel, hogy megtaláljuk az igei gyökerüket. "Konkrétan mi omlik össze?" “Hogyan omlik össze?” Vagy itt egy másik mondat: "Nem tudok megfelelni az elvárásoknak." "Egészen pontosan ki vár el tőled mit?" Így az elmében összecsomósodott szörnyetegektől eljuthatunk az érzékszervi információhoz, amiből az illető a mumust felépítette magában.
Az idő a nehezebben felszámolható elvont főnevek közé tartozik, hisz nincs ige, amelybe közvetlenül visszafordíthatnánk. Senki nem tudja, mi is az idő, mégis úgy teszünk, mintha olyan valóságos lenne, mint egy tál cseresznye. "Időhiány miatt nem tudom gyakrabban látogatni a nagymamát." "Nincs időm nyelvet tanulni." Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy valami más történik, vagy valami mást csinálunk ahelyett, amit szeretnénk.
Az egyik tényező, morfondírozott a hajós, hogy túl sok mindent szeretnénk egyszerre. A nepáli falusiak kint ülnek a ház előtt, és bámulják, amint elmegy a busz.
Ezért mi titkon lenézzük őket, mert milyen unalmas, egyszerű kis életük van, nem úgy, mint nekünk, akiknek hemzseg az élete fontos és érdekes eseményektől. Rohanunk egyiktől a másikig, de közben mintha nem lennénk teljesen jelen bennük.
Az ősemberről nehezen tudom elképzelni, hogy időstresszben élt volna, gondolta Szindbád. Még a középkorban is legfeljebb napszakok voltak: reggel, napközben, alkonyat. Aztán jöttek a toronyórák a kis zenélő figurákkal, majd a másodpercmutató meg az atomóra, milli- meg nanoszekundumok, ki tudja, hol tartanak éppen az idő felszabdalásában a mérnökök. Miközben nyilvánvaló, hogy nekünk, embereknek az idő relatív. Órák, sőt, évek szaladnak el anélkül, hogy észrevettük volna, cserében az értekezleten meg a piros lámpánál percek vánszorognak kínos lassúsággal.
Szindbád kínos lassúsággal jutott el a lényeghez. Húzta az időt.
Nem tudom elegánsan megfogalmazni — nyögte ki végül. Még nyersen sem igen, hisz annyira nyilvánvaló az egész, hogy voltaképpen nincs mit mondani. De az út során megtapasztaltam, hogy lehet szabadon élni. Az időprésen kívül. Ettől még nem muszáj a nepáli útépítés módszerét utánoznunk, lehet hatékonyan meg dinamikusan végezni dolgokat. És néha, mondjuk amikor a lavina alól kell kiszedni valakit, tényleg a végeredmény számít. De a modern világban úgy élünk, mintha minden percben a lavina alól kellene kikaparnunk valakit. Márpedig ha állandóan külső tényezők diktálják az életünket, akkor minek az egész? Tudom, ott az iskola meg a munkahely meg a menetrend. És mégis meg lehet őrizni a központunkat, az élet örömét. Addig tartanak a dolgok, ameddig tartanak. Teljesen mindegy, hogy mennyi van a bugyellárisunkban, hogy ki van-e takarítva mind a hetvenhét szoba a palotánkban, hogy mit szólnak a szomszédok, ha közben nem vagyunk boldogok.
Talán később jobban szavakba tudom önteni, tűnődött. Most mindenesetre hazaértem, és úgy érzem, meg tudom őrizni ezt a belső állapotot. Egyfajta jelenlétet, ami egyben döntés is. Hogy az a rengeteg borzasztó fontos dolog, amit elképzelünk magunknak, ami nélkül azt hisszük, hogy nem tudunk élni, csak ennyi, képzelgés. Mert mi irányítjuk az időt és nem fordítva. Az idő oly tágas, igazán kényelmesen élhetünk benne. Jelen lehetünk minden percében, akárcsak gyerekkorunkban.
Kinézett az ablakon a rigófüttyös kertbe. A narancssárga-rózsaszín-sárga rózsák visszaintegettek.