Modern zombiológia

Talán a walkmannal kezdődött az egész. Emlékszem, mikor először láttam Calgaryban a buszon: egy srác fejhallgatóval a fején olyan zenére verte a taktust a lábával, amit csak ő hallott. Összemosolyogtunk édesanyámmal. Furcsa volt, hogy a teste ott van közöttünk, ő pedig mégis máshol.

Forrás: whoalice-moore, Pixabay

Az első rádiótelefon, amit láttam, még nem a kézben vihető változat volt. Egy tanulótársunk kocsijában ültünk Torontóban. Ez mi? – nyúlt akkori barátnőm az első két ülés közötti kagylóhoz. Telefon – mondta a német Michael kormányzás közben. Barátnőm, egy pimaszságig merész és élelmes lány felvette a kagylót. Vonalat ad… Felhívhatom a … – már nem tudom, kit, kérdezte. Michael egy pillanatig meglepődött, aztán laza csávó lévén intett az ujjaival. Persze. A beszélgetés lezajlott, csak később tudtam meg, hogy egy ilyen akkoriban vagyonokba került. Nem számított, Michael nagymenő ingatlanos volt.

Egy-két évre rá Kolorádóban egy másik tanulótársammal megmásztunk egy hegyet. A csúcson falatoztunk egyet. Orvos társam hátizsákjából a szendvicsek mellett előkerült egy mai mértékkel gigantikus, de immár igazi mobiltelefon is. Némileg mentegetődzve közölte, hogy ügyeletben van. És ezzel felhívhatnám a nagymamámat Magyarországon? – hüledeztem. – Nem volna éppen olcsó, de fel – mondta. A szemem végigsiklott a végeláthatatlan hegycsúcsokon, át kelet felé. Valami nem stimmelt. Mintha elvették volna a közöttünk húzódó sokezer kilométert a hozzá fűződő érzelmekkel együtt. A kézzel írott, egy hétig utazó leveleknek súlya volt. Mit is mondanék így hirtelen? Hogy legyek egyszerre a meggyfák között is meg a Sziklás-hegységben is?

Forrás: Amir-abbas Abdolali, Unsplash

Újra eltelt egy kis idő, eljött a császár új ruhája-korszak demokrácia a velejáró rablólovagokkal nyugati tanácsadókkal együtt. A Falk Miksa utcában egy amerikai harsányan lökte a dumát a füléhez tartott gépecskébe. Akkoriban ez teljesen anakronisztikusnak hatott. Az utcán megbámulták, hogy valaki magában beszél, mosolyog, vitatkozik, mintha bolond lenne. Valamilyen nehezen meghatározható módon zavaró volt, hogy nem velünk van, hanem egy külön világban. A telefont bunkofonnak is hívták, mert először zömmel az erőszakos, nyomuló alakok szoktak rá, kérkedve jártak vele, a kocsmában kitették az asztalra, mint valami pisztolyt. Az entellektüellek nyíltan lenézték őket, az Élet és irodalomban fanyalgó cikkeket írtak a jelenségről.

Az emberi idegrendszer elképesztően képlékeny. Bő harminc év, egy emberöltő múltán más bolygón élünk. Ha a vonaton nyolcan utaznak a kocsiban, jó eséllyel nyolc nyomogatja a gombokat, nézi a képernyőt, beszél valakivel, aki nincs jelen. A körülötte lélegző emberi lényekre legfeljebb annyira figyel a periferiális látásával, hogy ne ütközzön beléjük. Hozzászólni egy idegenhez? Gyerekkoromban a vonaton a férfiak kártyáztak, a nők kézimunkáztak, esetleg valaki könyvet vagy újságot olvasott. Az emberek egymás szemébe néztek, beszélgettek. Többnyire kedélyes hangulatban, az is előfordult, hogy nem, de magától értetődött, hogy észreveszik egymást. Az elméjük ott tartózkodott, ahol a testük.

Most azt gondolod, megragadtam a múltban, ahogy az öregek szoktak. Bezzeg a mi időnkben! Már a nosztalgia sem a régi! Ezek a mai fiatalok!

Forrás: Evgeniy Kozlov, Unsplash

Csak el ne kezdd sorolni a rádiótelefon előnyeit… Ha nem lennének látványosak, nem szoktunk volna rá, mint a heroinra. Cserében most én sem listázom a hátrányait, amelyek talán kevésbé közvetlenül szembetűnők, ellenben hosszú távon alaposan szétzilálják az emberek agyát meg a társadalmat. Maradjunk egyetlen jelenségnél.

Egy barátom néhány évvel ezelőtt egy társaságban felvetette: Miért készül mostanában annyi film a zombikról? Korábban nem is ismertük ezt a szót. Ma a haiti varázslók által felkeltett rabszolga-hullák olyan természetes részei a gyerekek életének, mint a Mikulás. Társaságunk egyik tagjának sem tűnt túl vonzónak ez a jelenség, a húsvéti nyuszi valahogy szimpatikusabb volt. Zombivilágban élünk, vontuk le a konklúziót, a filmek egyszerűen a valóságot tükrözik. Akkor még nem kapcsoltuk hozzá a telefont.

Forrás: carpoolgoddess.com

Az emberek ilyenkor a fejüket csóválják. Ugyan már, minden új találmánynál ez történik. Már a bicikli ellen is ágáltak. A maradiak, vaskalaposok, őskövületek eleinte tiltakoznak, aztán ők is beadják a derekukat, vagy legfeljebb kihalnak. Az élet megy tovább. A haladás megállíthatatlan. Az ember a csillagokba tör!

Ami a csillagutazást illeti, az utóbbi ötven évben egy milliméterrel sem kerültünk közelebb hozzá – erről majd egy más alkalommal. Átlényegülnünk (a teleportálás régebbi, szép neve) viszont sikerült. Igaz, a testünk még nem követi az elménket, mely már nem a minket körülvevő emberek világában él. Defókuszált szemmel járunk közöttük, hiszen valójában a gépecskénkben töltjük az életünk egyre nagyobb részét. A lelkünket feltöltöttük az internetre, porhüvelyünk zombiként vonszolja magát ide-oda. A színes képernyő, a kimeríthetetlen információtömeg, az ilyen meg az olyan „alkalmazás” vált urunkká és parancsolónkká. Telefon nélkül szürkének, bénának, meztelennek érezzük magunkat. Mihez is kezdenék magamban, a szórakoztató szervem nélkül? Bár egyelőre különáll tőlünk – új testrészünk lett!

Forrás: StarWarsRey, Wikipédia

Szerencsére még nincs minden veszve. Noha már elkezdték reklámozni, egyelőre nincs bennünk mikrocsip. Az organizmusunk még le tudja választani magát a gépről. Törvényesen kikapcsolhatjuk. Letehetjük. Otthonhagyhatjuk.

De jaj, a gyerek! De hátha keresnek! De hát abban van a térkép, a glzhrmny app, a naptár, a fényképezőgép, a zenék, a pénztárca...

Igen. És ami még ezeknél is fontosabb: a lelkünk egy darabja, amit jó lenne visszakapni.

Source: Zac Durant, Unsplash

A Névtelen Alkoholisták azt mondják, az első lépés a gyógyulás útján, hogy beismerjük a függőségünket. Nem kellemes, de jó irányba visz. X Y vagyok, és alkoho… izé, telefonzombi.

Az ilyen erős kijelentések ellen tiltakozni szoktak. Ez nem függőség, ez csak egy hasznos eszköz. Még fecskendő sem kell hozzá. Miért is kéne letennem? Egyszerűen csak arról van szó, hogy elérhetőnek kell lennem, mert… Szükségem van rá a munkámhoz… Nem akarok lemaradni az eseményekről… Szóval izé…

A Névtelen Alkoholisták a teljes absztinencia mellett törnek lándzsát. Ahhoz már igazi hősnek kellene lenni. Csupán arról beszélek, hogy tudod-e még embernek érezni magad a gép nélkül. Otthon mered hagyni? Képes vagy kikapcsolni három órára… egy napra… egy egész hétvégére? Le tudod fejteni magadról a tapadókorongjait, és csak úgy lenni, ott, ahol vagy? Újra érezni a szabadságot. A járókelők szemébe nézni, megkérdezni, hogy hol van a Pipacs utca. Hallgatni a madarak énekét. Beszívni a virágok illatát.

A Dunába azért ne dobd be – jól kibélelték nehézfémekkel.