A rendszerváltás után elég hosszú ideig, talán másfél-két évtizedig fenomenális volt a pesti művészmozik kínálata. Míg például Torontóban egy héten jó, ha két művészfilmet lehetett fellelni, Pesten kétszázat adtak, különböző országokból, korokból, stílusokból. Bármelyik filmínyenc kedvére csemegézhetett. Egyszer egy film után két ismerőssel beültünk valahova megbeszélni az élményeket. Nem értettem, hogy miért forog a társalgás egy olyan téma körül, amelyet én egyáltalán nem láttam a vásznon. Otthon belenéztem egy kritikába, és lám! Ők írtak róla.
Nem ideális élő rendszerre a mechanikus hasonlat, de most ez jut eszembe. A nyugati orvostudomány, pszichológia diagnózisai gyakran azt az érzetet keltik, hogy a hardver a hibás. Ez olykor igaz - például a sarlósejtes vérszegénységre vagy a Dawn-kórra. Ilyenkor vagy nem tehetünk semmit, vagy legfeljebb durva beavatkozással (műtét, gyógyszer).
Az ADHD, narcizmus stb. esetében remélem, viszonylag könnyen beláthatjuk, hogy a szoftver a ludas. De még a cukorbetegség meg a magas vérnyomás esetén is, noha a hardverben tapasztaljuk a gondot, hasznosabb azt feltételezni, hogy az valójában a szoftverből indult ki. (Itt a mechanikus metafora be is fuccsol - bizony, nálunk a szoftver képes hatni a hardverre.) Egyszerűen több lehetőség nyílik meg előttünk, ha így gondolkodunk.
A Gyógyító szavak arra ír le módszereket, hogy a szoftver egy részével (szavak) miként hathatunk a szoftver többi részére (gondolatok, érzelmek) és a hardverre (test).
Elkezdtem olvasni a Normális vagy - című könyvet és szerintem nagyjából ugyanazt gondolom, mint a szerző -- nem te vagy depressziós, hanem a társadalom elszomorító. Csakhogy ha ezt kétmilliószor elismételjük -- mantrázzuk, ahogy írod --, akkor a gondolataink, az érzelmeink még mindig a szomorúság körül forognak. Hol a vidámság, a lelkesség, a tettrekészség, hol vannak az ötleteink arra, hogyan változtassuk meg a helyzetet?
Az első tíz film, amelyik arról szólt, hogy szétesett a társadalom, szerintem végtelenül hasznos szerepet töltött be -- felnyitotta a szemünket. De a tizenkétezerhatszázötvenkettediket már nem akarom megnézni, mert akkor fel sem kelek az ágyból. Inkább keressünk valami megoldást! Ahelyett, hogy roncsnak képzeljük magunkat, akiket vegyi anyagokkal kell tömni, inkább tételezzük fel, hogy alapvetően jól működünk, képesek vagyunk megváltoztatni a viselkedésünket és elérni a céljainkat.
Már egy ideje tervezem megvenni és elolvasni az említett könyvet, de ez a szösszenet most elbizonytalanított. Az aktuális kedvencem Dr. Máté Gábor Normális vagy c. kötete, ami nagyjából arról szól, hogy a mérgező társadalom és az antihumán egészségügy, oktatási rendszer, a széthullott közösségek hogyan termelik futószalagon a traumatizált embereket, akik aztán a fent említett címkéket kapják. (Külön figyelemreméltó, hogy a hagyományos orvoslás, pszichiátria világából jön és idős korára a kiégés helyett képes volt szembenézni a hibákkal, amiket ő maga is vétett pl szülőorvosként és elkezdte megbontani a tradicionális pszichiátriai betegségfogalmakat.) De ezek az állapotok, "betegségek" elsősorban tünetek, az élhetetlenné váló társadalom tünetei. Ezen a helyzeten nem segít, ha azt mantrázgatom, hogy nincsen semmi baj és minden oké lesz. Kérlek cáfolj meg, remélem/sejtem, hogy nem csak ennyiből áll a könyv.:)
Azért is triggerelő ez az írás, mert én is felnőtt fejjel kaptam meg a fancy diagnózisomat(10 évvel azután, hogy magamtól rájöttem, hogy ez lehet a bajom), és nem mondom, hogy haszontalan, mert ad valamiféle "használati utasítást", segít megérteni, ahogy az agyam működik. Az egészséges önismeretnek része kell legyen, hogy a diagnózis által leírt korlátokat, hiányosságokat tudomásul vesszük. (Nem mondom, hogy kötelező elfogadni, én is rengeteget feszegettem ezeket a kereteket, de meg is lett a következménye, jó és rossz értelemben is.)
Az attitűd szerintem fontosabb, mint a diagnózis. Mihez kezdesz vele, kifogásnak használod vagy mankónak? Korlátoz bizonyos dolgokban, de segíthet az egészséges kereteket megtalálni a működésedhez.
Nem ideális élő rendszerre a mechanikus hasonlat, de most ez jut eszembe. A nyugati orvostudomány, pszichológia diagnózisai gyakran azt az érzetet keltik, hogy a hardver a hibás. Ez olykor igaz - például a sarlósejtes vérszegénységre vagy a Dawn-kórra. Ilyenkor vagy nem tehetünk semmit, vagy legfeljebb durva beavatkozással (műtét, gyógyszer).
Az ADHD, narcizmus stb. esetében remélem, viszonylag könnyen beláthatjuk, hogy a szoftver a ludas. De még a cukorbetegség meg a magas vérnyomás esetén is, noha a hardverben tapasztaljuk a gondot, hasznosabb azt feltételezni, hogy az valójában a szoftverből indult ki. (Itt a mechanikus metafora be is fuccsol - bizony, nálunk a szoftver képes hatni a hardverre.) Egyszerűen több lehetőség nyílik meg előttünk, ha így gondolkodunk.
A Gyógyító szavak arra ír le módszereket, hogy a szoftver egy részével (szavak) miként hathatunk a szoftver többi részére (gondolatok, érzelmek) és a hardverre (test).
Elkezdtem olvasni a Normális vagy - című könyvet és szerintem nagyjából ugyanazt gondolom, mint a szerző -- nem te vagy depressziós, hanem a társadalom elszomorító. Csakhogy ha ezt kétmilliószor elismételjük -- mantrázzuk, ahogy írod --, akkor a gondolataink, az érzelmeink még mindig a szomorúság körül forognak. Hol a vidámság, a lelkesség, a tettrekészség, hol vannak az ötleteink arra, hogyan változtassuk meg a helyzetet?
Az első tíz film, amelyik arról szólt, hogy szétesett a társadalom, szerintem végtelenül hasznos szerepet töltött be -- felnyitotta a szemünket. De a tizenkétezerhatszázötvenkettediket már nem akarom megnézni, mert akkor fel sem kelek az ágyból. Inkább keressünk valami megoldást! Ahelyett, hogy roncsnak képzeljük magunkat, akiket vegyi anyagokkal kell tömni, inkább tételezzük fel, hogy alapvetően jól működünk, képesek vagyunk megváltoztatni a viselkedésünket és elérni a céljainkat.
Már egy ideje tervezem megvenni és elolvasni az említett könyvet, de ez a szösszenet most elbizonytalanított. Az aktuális kedvencem Dr. Máté Gábor Normális vagy c. kötete, ami nagyjából arról szól, hogy a mérgező társadalom és az antihumán egészségügy, oktatási rendszer, a széthullott közösségek hogyan termelik futószalagon a traumatizált embereket, akik aztán a fent említett címkéket kapják. (Külön figyelemreméltó, hogy a hagyományos orvoslás, pszichiátria világából jön és idős korára a kiégés helyett képes volt szembenézni a hibákkal, amiket ő maga is vétett pl szülőorvosként és elkezdte megbontani a tradicionális pszichiátriai betegségfogalmakat.) De ezek az állapotok, "betegségek" elsősorban tünetek, az élhetetlenné váló társadalom tünetei. Ezen a helyzeten nem segít, ha azt mantrázgatom, hogy nincsen semmi baj és minden oké lesz. Kérlek cáfolj meg, remélem/sejtem, hogy nem csak ennyiből áll a könyv.:)
Azért is triggerelő ez az írás, mert én is felnőtt fejjel kaptam meg a fancy diagnózisomat(10 évvel azután, hogy magamtól rájöttem, hogy ez lehet a bajom), és nem mondom, hogy haszontalan, mert ad valamiféle "használati utasítást", segít megérteni, ahogy az agyam működik. Az egészséges önismeretnek része kell legyen, hogy a diagnózis által leírt korlátokat, hiányosságokat tudomásul vesszük. (Nem mondom, hogy kötelező elfogadni, én is rengeteget feszegettem ezeket a kereteket, de meg is lett a következménye, jó és rossz értelemben is.)
Az attitűd szerintem fontosabb, mint a diagnózis. Mihez kezdesz vele, kifogásnak használod vagy mankónak? Korlátoz bizonyos dolgokban, de segíthet az egészséges kereteket megtalálni a működésedhez.