Önbizalomkeltő

A rendszerváltás után elég hosszú ideig, talán másfél-két évtizedig fenomenális volt a pesti művészmozik kínálata. Míg például Torontóban egy héten jó, ha két művészfilmet lehetett fellelni, Pesten kétszázat adtak, különböző országokból, korokból, stílusokból. Bármelyik filmínyenc kedvére csemegézhetett. Egyszer egy film után két ismerőssel beültünk valahova megbeszélni az élményeket. Nem értettem, hogy miért forog a társalgás egy olyan téma körül, amelyet én egyáltalán nem láttam a vásznon. Otthon belenéztem egy kritikába, és lám! Ők írtak róla.

Te hogy szoktál filmet nézni, előtte elolvasol öt kritikát? Ez kiváló módszer arra, hogy menő szövegeket ejthess el a többieknek, csak az a baj, hogy utána a filmet a kritikusok szűrőjén keresztül fogod látni. Vagy egyszerűen elmész, és engeded, hogy a film tegye a dolgát; becsapjon az érzékszerveiden keresztül az érzéseidbe? Ha nem tetszik, ami jön, legfeljebb felállsz, kibotorkálsz a sötétben a moziteremből, leporolod a lelkedet és sétálsz egyet.

A fent említett esetben döbbenetes volt látni, hogy (amúgy csúcsértelmiségi) beszélgetőtársaim mennyire nem bíznak magukban. Nem bíznak az ízlésükben, az érzéseikben. Nem arra figyelnek, hogy nekik mit mond a film, hanem azt lesik, hogy valamilyen vélt autoritás szerint mi fontos. Még tovább megyek: nem tudják, hogy mi tetszik nekik. Arra várnak, hogy valamelyik guru rábólintson: igen, ez értékes, érdekes, művészileg jelentős, és valójában arról szól, hogy…

Kuroszava Akira: A testőr (1961)

Igaz, az ember társas lény. Nem hiszem, hogy teljesen függetlenek tudnánk, akarnánk lenni a körülvevő kultúra, a kor ízlésétől. Van, ahol sáskát esznek, van, ahol madárfészeklevest, van, ahol kelkáposztafőzeléket. De hadd döntsem már el én, hogy a barna sáska ízlik-e vagy a zöld, ne a varázslót lessem, aki kinyilatkoztatja, hogy melyik az igazi!

Forrás: analuisa gamboa, Unsplash

Az utóbbi időben egyre több emberrel találkozom, akit ADHD-val, narcizmussal, diszlexiával vagy valamilyen más lelki vagy szellemi nyavalyával diagnosztizáltak, és még gyakrabban olyanokkal, akik „felfedezték” magukban az illető tüneteit. Néha úgy érzem magam, mint a kórházban, ahol az emberek, jobb dolguk nem lévén, a műtétek meg a rajtuk elkövetett műhibák számával dicsekszenek. A vérnyomás meg a vércukor már nem sláger, a különféle tanulási és beilleszkedési nehézségek annál inkább. Aki legalább egy kis diszgráfiát vagy diszkalkuliát nem tud felmutatni, szinte gyanús. Mit titkol ez előttünk? Egy jó kis Asperger-szindróma bezzeg már-már rangot ad.

Ráadásul egyre többször úgy adják elő, mintha jó dolog lenne cédulákat aggatni magunkra meg másokra, mert a kórismétől kapjuk az egyéniségünket. Mintha attól lennél te, hogy Hivatalos Hibákkal rendelkezel. Ettől már csak néhány ugrás az, amikor emberek rájönnek, hogy „rossz testbe születtek”. (Ebbe a feneketlen kútba majd máskor nézünk bele). Még meg is nyugszanak, amikor rájuk olvasnak egy ilyen szentenciát. „Most már legalább tudom, hogy mi a baj velem.”

Forrás: Acton Crawford, Unsplash

A Gyógyító szavak - hipnotikus nyelvi minták transzban és ébren című, lenyűgöző könyvben a szerző fantasztikus éleselméjűséggel ír az emberekre tűzött, tudományosnak vélt, negatív címkék következményeiről. Valamennyi fenomenális felfedezését most itt nem ismételném el, csupán felhívnám a figyelmet az önbeteljesítő jóslatokra. Attól, hogy valamit görögül, latinul vagy újabban angolul fogalmaztak meg, még lehet butaság. Nem csupán olyan értelemben, hogy nem illik ránk, hanem úgy is, hogy egyáltalán nem érdemes így gondolni a dolgokra.

Ha valamelyik izmunkat hosszú időn át gyakorlatoztatjuk, erős lesz. Ha egy társadalom a gyengeség különféle formáira összpontosít évtizedeken keresztül, akkor a gyengeségizma lesz erős. Fura fogalmazás, de valahogy mégis így működik. Az elménk nem valami filmfelvevőgép, amely megállapít önmagukban létező tényeket, hanem nagyon is aktívan befolyásolja a valóságunkat. Azt nem tudom, hogy az időjárásra hathatunk-e a gondolatainkkal, de a saját testi és lelki állapotunkra biztosan. Bizonyos felfogással örökre bezárunk kapukat magunk előtt, mással pedig kinyitunk. Attól, hogy egyre rafináltabb nevű bajokat keresünk magunkban, nem leszünk egészségesebbek. Egészségesek akkor leszünk, ha a gyógyulásra összpontosítunk, a teljességhez, a jóllétünkhöz vezető utakat kutatjuk.

A televíziózás hőskorában gyakori volt az úgynevezett adáshiba. Ilyenkor jó esetben a következő üzenet jelent meg a képernyőn: „A hiba nem az Ön készülékében van.” Ha már mindenképpen diagnosztizálni akarunk, akkor megállapíthatjuk, hogy a társadalom pillanatnyilag bizony sokszor ADHD-s, narcisztikus, pszichopatikus módon viselkedik. Még néhány évtizeddel ezelőtt is könnyebb volt koncentrálni, teljesebbek voltak az emberi kapcsolatok, jobban odafigyeltünk egymásra, több volt a bizalom, a nyugalom, a jövőkép, a harmónia. Ha olykor fut a kép a készülékeden, tudd meg, hogy a te eszközöd jó, nagyon is jó, pontosan mutatja, hogy valami kibillent az emberek világában.

Forrás: Léonard Cotte, Unsplash

Azt hiszem, valamennyien érzékeljük a gondokat, és hajlamosak vagyunk egy-egy tünetet vagy részletet okolni, egy jelenséget, intézkedést, politikust, illetve nagyon sok esetben saját magunkat. Miért nem olyan az életem, amilyet megálmodtam? Mi a baj velem, amiért nincs annyi szőke hajtincsem, orgazmusom, Nobel-díjam, aranyhal-sétáltatóm, mint szeretném? Még egy vacak fajt sem mentettem meg egész héten! Már egy órája meditálok és sehol a szamádhi!! Miért nem olvassák százszor annyian ezt a hírlevelet, jaj, de béna vagyok! Már tudom: SSEB-es (szerzetten sikerhiányos, elfuserált béka) vagyok. Fejlődési rendellenesség, egyszer csúnyán néztek anyukámra, mikor várandós volt velem. (A cikket persze azért továbbküldheted, evégett biggyesztem ide mindig ezt a gombot.)

Az önmarcangolásra aztán rárepül egy egész keselyűhad. A fogyasztói társadalom egyik fő fogása, hogy elégedetlenséget kelt magunkkal kapcsolatban. Egész iparágak (pl. kozmetika) élnek abból, hogy lehetetlen standardokat jelöljenek ki, beleverjék az orrod, hogy mennyire elmaradsz ezektől, majd rádsózzanak valamit, ami állítólag kiköszörüli a csorbát.

A nyugtalanító érzéseink nem a semmiből jönnek. A modern civilizáció tényleg válságban van. Ráadásul a meglévő intézményekkel éppúgy nem tudjuk helyreállítani, ahogyan a saját hajunknál fogva nem tudjuk magunkat felemelni. Sokszor pont a „szakértelem” vezet zsákutcába, hisz nem a részletek számítanak — az egész értelmezési keretet kell megváltoztatni. Száz éve tökéletesítik a robbanómotoros magánautókat, amelyek elveszik a helyünket, a csendünket, a levegőnket, mellesleg szétgázolják az embereket. Vajon mi történik, amikor kocsik fejlesztésébe ölt elképesztő pénzt, energiát és tudást elkezdjük arra fordítani, hogy értelmes helyváltoztatási módokat fejlesszünk ki?

Ehhez először is mernünk kell elszakadni a pillanatnyi rendszereinktől. Ahelyett, hogy a Nagytiszteletű Bölcsek, a Felsőbb Hatóság, a Menő Emberek rezdüléseit lessük, el kell kezdenünk valósággal odafigyelni a saját belső hangunkra, érzéseinkre, elképzeléseinkre. Valódi, tartós megoldásokhoz merész elmékre, friss megközelítésre van szükség, márpedig azt elmondhatjuk, hogy az ember roppant kreatív lény. Ráadásul egy csomó minden automatikusan jól működik bennünk — ha hagyjuk megnyilvánulni a belső képességeinket.

Forrás: Julio César García, Pixabay

Ilyen például a nyelvtanulás. A gyereknek remekül összeáll a fejében a nyelvtan magától, táblázatok nélkül. Amikor elengeded a félreértésen alapuló módszereket, melyekkel az iskolában gyötörtek, és a többi nyelvvel is úgy bánsz, mint annak idején az anyanyelveddel, rád fognak ragadni. Mindenki nyelvtehetség, ez az emberi fajnál genetikus. Véletlenül újra kapható egy nagyszerű szerző kiváló könyve arról, hogy ezt kihasználva miképp szedhetünk fel könnyen nyelveket.

A fő üzenet az, hogy nyugi. A világ jól működik, te is jól működsz. Egyedül az emberi társadalom keresi az útját, és ehhez a megoldás bennünk van, valamennyiünkben. Nem merjük kimondani, hogy a modern civilizáció befuccsolt, mert akkor jaj, mi lesz. Többszáz éve hirdetjük magunknak, hogy milyen nagyszerű világot építettünk, és különben is, a többi társadalmat már kiirtottuk. Most akkor hogyan tovább?

Az első lépés, mint mindig, az önbizalom. Ha úgy állunk neki, hogy menni fog, akkor menni fog. Attól, hogy valamit egy kicsit másképp csinálsz, mint a többiek, még képes lehetsz ugyanarra, mint ők. Tanulni, koncentrálni, beszélni, olvasni, számolni, átérezni mások érzéseit. Ha akarod, meg tudod változtatni, amit csinálsz. Mit gondolsz, mi történik minden éjszaka az álmaidban? Az emberi idegrendszer képlékeny, öngyógyító, leleményes képződmény, amely valahol be is kapcsolódik a tágabb univerzum tudásába. Igenis szabad gondolkodnod a saját fejeddel, hagyatkoznod a saját ízlésedre, az érzéseidre, az intuíciódra. Négyezermillió év óta tökéletesedő lények vagyunk, tudod, mennyi idő az? Hova lettünk volna már, ha nem lennénk jól összerakva?

A világ rendben van. Te is rendben vagy. Higgy jobban magadban, a fenébe is!

Rontó Lili illusztrációja a Gyógyító szavak című könyvben