Az átlagos európai turistának Tájföld Kelet-Ázsia kapuja. Szindbád nem szerette a turizmust, de azért erre nem számított. Noha Sziám királysága Japán mellett az egyedüli ázsiai ország volt, mely megmenekült a gyarmati sorstól, a modernitás alaposan elbánt vele. A turistahelyeken az eredeti kultúra már csak nyomokban volt fellelhető, akárcsak az őserdő a pálmaültetvények sivatagában. És az is inkább múzeumra hasonlított.
Az itt-ott feltűnő, hagyományos stílusban emelt épületek káprázatos tökéletessége az Állami Népi Együttes sterilen kiművelt, a hétköznapi élethez nem kapcsolódó világát idézte fel. A régi díszítőművészet kifinomultsága akkora kontrasztban állt a jelen zűrzavaros igénytelenségével, mint az egyszerű emberekben fel-felbukkanó gyermeki kedvesség a kereskedők meg a turistapecérek mísz pénzsóvárságával. Az egész ország lepukkant turistatenyésztőtelepnek tűnt, ahol csak az ólak tisztaságára ügyelnek, hogy a jószág jól fejlődjön.
Mi lettünk a modern sertések, gondolta Szindbád, most már be is oltanak. Vajon milyenek lehettek eredetileg ezek a csiripelő emberek? Valószínűleg nem a mogorva boltosokból meg buszosokból kell kiindulni, akik átlátszó módon próbálnak becsapni párszáz forinttal. Talán inkább olyasfélék, mint az a fiatal gyerek, aki először megállt. Boldog, olyan, mint egy falat kenyér, a végén szinte bocsánatot kér, hogy csak addig ment.
A turistás helyektől távol, Bangkok külvárosában, ahol megnézték a fehér embert, a hajós szerencsére a kultúra másik oldalával találkozott. Könnyű szemkontaktus, közvetlenség, jóindulat, sok mosoly jellemezte az embereket, akikkel nagyjából csak gesztusokkal lehetett kommunikálni. A főutcák zaja között húzódó egyemeletes házak, piacok, árusok régebbi, a megalopolisz előtti világot idéztek.
Más népek megítéléséből már sok baj származott, ezért érthető az idegenkedés az etnikai általánosítások ellen. Ma az egyéni szintre irányul a figyelem, a nemzeti sajátosságokat előítéletnek, legfeljebb külsőségnek tartják. Ám Szindbád, aki kamasz- és ifjúkorában több külföldi országban is élt, jól tudta, hogy a különböző embercsoportok igencsak máshogy épülnek fel belül. Ez nem azt jelenti, hogy egy társaság "jó" vagy "rossz" lenne; egyszerűen más szabályok szerint működnek. Az egyénnek ilyen téren nem sok választása van: még ha lázad is a kultúrája ellen, azt a kultúrára jellemző módon teszi. Aki ismeri a német hippiket, érti miről beszélek, gondolta. Akad itt-ott egy-egy fehér holló, aki eltér a mintától, de ezek súlya az egészben annyi, mint légyé a tehervonaton.
A lényeges különbségek nem az ünnepi díszekben vannak, hanem kevésbé megfogható, ám annál fontosabb dolgokban; a gondolkodásban, az emberek közötti viszonyban és az érzelmekben. Szindbád annak idején három fő emberfajtát különböztetett meg: a "normális" embereket, akik közé az európaiakon kívül az afrikaiak, a délamerikaiak, az indiaiak is beletartoztak, az érzelmileg visszafejlődött észak-amerikaiakat, illetve a hal-arcú, megfejthetetlen belsejű távolkeleteieket.
A különféle rasszista ideológiák — mit sem tudván az emberi idegrendszer rugalmasságáról — a népek közötti eltéréseket születettnek hitték. Attól, hogy a különbség nem a hardverben, hanem a szoftverben van, még nagyon is valódi, gondolta Szindbád. Részben ezért nehéz a nyelvtanulás sokaknak. Ha nem állsz rá egy társaság rezgésére, a szavaknak nem sok értelme lesz. Emellett az anyanyelv logikája is hat az ember gondolkodására. Itt van például egy egyszerű thai köszönés:
สวัสดี ครับ Száowadíkráp!
(melyet a hajós a "szabadi krapek"-ről volt csak képes megjegyezni). Vagy a köszönöm:
ขอบคุณครับ koóp kun kráp!
("kópé kun krapek").
A "krap" a kifejezések végén a férfi beszélők udvarias szócskája, női megfelelője kaa. És persze a legizgalmasabb a nyelvben, hogy tonális, azaz a szavakhoz ötféle hangszín egyike járul. "Pó" egyféle hangszínnel apai nagyapát, másfélével egyfajta rákot jelent. Ez bizonyára elég sok nyelvi humorra ad lehetőséget. És azt is jelenti, hogy az itteni népek tulajdonképpen nem beszélnek, hanem énekelnek. Amilyen furcsa ez nekünk, annyira különösek nekik a mi kemény mássalhangzóink.
Érdekes kérdés, hogy egy-egy csoport miért lesz olyan, amilyen. Egyes összefüggések az éghajlat, a domborzat, a táj és a kultúra között eléggé nyilvánvalók. Közhely, hogy a fagyos vidékek emberei távolságtartóbbak, a déliek forróbb vérűek. Persze ez relatív; a délolaszok a milánóiakat hidegnek tartják. És hát a trópusiak nem csak azért lustábbak, mert a hőségben megmozdulni is nehéz, hanem azért is, mert nincs szükség akkora tüsténkedésre. Földbe dugsz egy ágacskát, pár év múlva ülhetsz az árnyékában. Évi tizenkét hónapban terem a föld, komoly ház sem kell, csak az eső ellen egy kis tető. Minden székely makacs, de a hegytetejiek még konokabbak, mint a lejtő alján lakók. Vagy itt a mohamedánok mesés vendégszeretete. Ha a sivatagban nem vagy szívélyes a vándorral, akkor meghal, és ki tudja, te mikor kényszerülsz vándorolni.
Valószínűleg a természet finomabb energiái is befolyásolják az embert, gondolta Szindbád. Kevésbé vagyunk függetlenek a természetes környezettől, a víztől, levegőtől, növényzettől, akár még a helyi mikroorganizmusoktól is, mint hinnénk. A bennünk élő temérdek kis lény, a bélflóránk tudatra gyakorolt hatását már kezdik rebesgetni. Valószínűleg nem véletlen, hogy Délkelet-Ázsiában minden étel csípős és fűszeres. Az európai utazó pedig csak szűrt vagy forralt vizet mer inni. Legalábbis aki kerüli a műanyag hóhérpalackok áradatát.
Abból, hogy egy kultúra, vagy akár földrajzi hely alapvető vonásaival nem vagyunk tisztában, sok galiba származhat. A repülőn, melyen annak idején Kanadába mentünk — idézte fel Szindbád — az utasok több, mint háromnegyede vietnámi bevándorló volt. Annyira nem volt fogalmuk az északi viszonyokról, hogy meztelen lábra húzott műanyag papucsban érkeztek a mínusz harminc fokba. Akárcsak nekünk a kapitalizmusról a rendszerváltás idején. Naivitásunkban azt hittük, a nyugati cégek azért sorakoznak olyan buzgón a gyárkapuk előtt, mert segíteni akarnak...
Aztán itt a honvágy is, amit a német egyenesen “honfájdalomnak”, az angol meg “honbetegségnek” nevez? Vajon csak érzelmi képződmény, vagy fizikai alappal is rendelkezik? A szervezetünk igényelné a megszokott fényviszonyokat, ásványokat, időjárást? A színekben tobzódó ausztráliai madárseregletből egy idő után miért kezdett hiányozni a cinke? — tűnődött.
A kínai rizsképek tarka cukorsüveghegyei a sátram felett talán adnak valamelyes választ arra, miért olyan elvont és egyszerre földi ennek a világrésznek a kultúrája, gondolta. A színes istenek itt ülnek közvetlenül a fejünk, a rizsföldek felett.
Persze a távol-keleti világ egyes vonásai hamarosan nekünk is ismerősek lesznek, a kínai telepesek özöne1 után most a vendégmunkások hadán keresztül — gondolta. Hogy majd hazamennek? Lesz olyan is közöttük. Koncentráljunk a hibrid életerőre. A legtöbb, amit tehetünk, hogy megtanítjuk őket magyarul. Különben Pesten is a lebutított angol lesz a közvetítő nyelv.
A magyar megtanulhatatlansága, csak azért, mert eltér a környező indoeurópai nyelvektől, nevetséges mítosz, tette hozzá. Iskolás módon nyilván nem megy, de mi sem ragozási táblázatokból tanultunk meg beszélni. Tudnék bohókás, lelkesítő videókat készíteni, amelyekkel könnyen fel lehet szedni a nyelvünket. Ötlet, mint a tenger, csak a technikai tudás hiányzik. Bátran szólj, ha ismersz valami gépszelidítő zsenit, akivel összefoghatnék, intett Szindbád az Olvasónak.
A magyarországi kínaiakról szóló tudósítások mindig sietnek levonni a konklúziót, hogy az itteni közösség létszáma a 90-es évek óta stagnál. Kérdezd csak meg a 9-es busz vezetőit, mi a véleményük erről.
-:)
Romànul a honvàgy ugyanolyan szèp, mint nàlunk: dor de tara- az orszàg, amit kívànsz, a hazád, szülôfölded.
Az olaszok ès a franciàk meg nosztalgiàznak ròla -;).
Sokan pedig egy szebb, jobban mũkôdô, a tàrsadalom egèszère tekintettel lèvô orszàgròl àlmodozik.