Tudományos optimizmus
Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
— panaszkodik a költő, akinek (mifelénk nem annyira meglepő módon) nincs jó véleménye a reményről. Csakhogy a kelet-európai, búval bélelt világképet cáfolni látszik a tudomány. Nem tudom, hogy hiszel-e ebben a mesterségben vagy vallásban vagy miben. Én sok részét kedvelem, izgalmas érzések társulnak hozzá, a professzor laboratóriuma, űrutazás, fantasztikus új látóhatárok, elmélyült kíváncsiság, vágy, hogy megismerjük a világ titkait. Az állatkísérletekről már korántsem nyilatkozhatunk ilyen kedvezően. Ezzel együtt, ha már elvégezték őket, tanulhatunk belőlük. Márpedig több tudományos kísérletből is úgy tűnik, hogy a reménynek, a pozitív elvárásoknak igenis jelentős szerepe van az élőlények életében.
Forrás: Faris Mohammed, Unsplash
Curt P. Richter 1957-es, elég széles körben idézett kísérlete nem mondható őrülten humánusnak, ám elég érdekes következtetéseknek ad teret. A kutatónak azt jutott eszébe megvizsgálni, hogy vízbe helyezett laboratóriumi és vad patkányok mennyi ideig maradnak életben. Az állatot olyan vízzel töltött üvegedénybe tették, amelyben nem ért le a lába, és ahonnan nem tudott szabadulni. A reakció rendkívül széles skálán változott, így nyilvánvaló volt, hogy nem a fizikai erő határozta meg a túlélést, hanem valami más. Vajon mi? A kutató azt figyelte meg, hogy azok a példányok, amelyeket előzőleg szűk helyen tartottak, és nem volt tapasztalatuk semmiféle megmenekülésről, akár negyedóra alatt feladták. Azok viszont, amelyek vízbe tevés előtt nagyobb mozgási szabadságot kaptak, és amelyeket korábban néhányszor már „kimentettek” a kalamajkából, akár hatvan órán keresztül is taposták a vizet.
Egy másik próbát kutyákkal végezték a gonosz kutatók. Martin Seligman 1967-es kísérletében három csoportba osztották szegény blökiket. Az 1-es volt a kontroll csoport, őket nem bántották. A 2-es csoport kutyái véletlenszerű időpontokban elektrosokkot kaptak, amelyet egy pedál lenyomásával meg tudtak szüntetni. Velük egyidőben a 3-as csoport kutyái is megkapták az áramütést, amelyet nem ők, hanem a 2-es kutya tudott kikapcsolni. A 3-as kutyák tehát teljesen ki voltak szolgáltatva egy tőlük független, általuk ismeretlen erőnek. Megvan?
Ezután olyan kennelekbe tették a kutyákat, ahol egy kis akadályon átlépve könnyen elmenekülhettek a váratlan időpontokban érkező áramütés elől. Az 1-es és a 2-es csoport kutyái ezt hamar meg is tanulták, de a hármasok többsége nem. Csak feküdtek és vonyítottak, mikor jött a fájdalom. Seligman a jelenséget „tanult tehetetlenségnek” nevezte el.
A kettes kutya simán átugrik. Forrás: Rose M. Spielman, Wikimedia Commons
Később hasonló kísérleteket végeztek emberekkel is, őket azért nem csapkodták árammal, csak kellemetlen zajnak tették ki. Az eredmények hasonlók voltak. Seligman aztán írt is egy könyvet a tanult optimizmusról. Nem gondoltam volna, hogy megvan magyarul, de ha már optimizmus, tettem egy kísérletet. Autentikus életöröm címmel fordították le, és az előbbi átjáróról1 ingyen letölthető.
Annyit zümmögtek a fülünkbe a bús költők — tulajdonképpen miféle előjoguk van a hangulat meghatározására? Mi volna, ha inkább a bizakodókat vennénk elő, ha már a tudomány is őket igazolja?
Mondhatjuk, persze, hogy jaj, de hát a csilei népi megmozdulást is leverte a CIA, de ez csak egy szinten igaz. Olyan társadalmi mintát teremtettek, amely mindig megmarad, az emberiség közös kincsévé vált, bárki bármikor meríthet annak a mágikus korszaknak a szolidaritásából, energiájából, lelkesedéséből. Lehet, hogy egyszer ez fog minket megmenteni. Azt gondoljuk, a költőknek nincs akkora befolyásuk, mint a tábornokoknak, pedig az utóbbiakat is eszmék mozgatják. Vajon itt az idő feleszmélnünk és elindítanunk az előrevivő mantrákat?
A farkába harapó kígyót persze érdemes elkerülni. „A fenébe, tudom, hogy derűlátóbban kéne szemlélnem a dolgokat, mekkora pancser vagyok…” „Jaj, már megint nem sikerült optimistának lennem… Mindenki más tud örülni, csak én nem…” Az optimizmus nem újabb feladat, amelynek nem tudunk megfelelni. Teljesen nyugodtan búsonghatsz is, ha ez felvidámít. Valljuk be, néha jólesik mufurckodni egy kicsit. Csak nem árt, ha utána az ember észbe kap. Ja, ezt én csinálom. Na, erre a hétre ennyi elég is volt.
A magát gyakran objektívnek gondoló tudománnyal ellentétben az NLP egyszerűen csak le akarja másolni a kiválóságot. Egy NLP-s modellezőt az optimizmus belső megjelenítése érdekelné. Amikor ott a pillanatban nem látszik a megoldás, vajon milyen kép lebeg előttünk, tartva bennünk a lelket, hogy állhatatosan tapossuk tovább a vizet? Milyen belső hang hívja fel a figyelmünket, hogy egy látszólag ismert, reménytelennek tűnő helyzetben is éberek maradjunk, kihasználjuk a feltáruló lehetőségeket? Attól még, hogy korábban nem tudtunk elmenekülni az áramütés elől, lehet, hogy most könnyedén átlibbenhetünk a túloldalra. Amiért öt potenciális nagy Ő visszautasított, tudjuk, hogy valahol valaki épp ránk vár epedve. Hogy emlékeztetjük erre magunkat, amikor az illető még nincs sehol a látóhatáron?
Forrás: Liridon Shala, Pixabay
Azt hiszem, kicsiben könnyebb elkezdenünk a tudományos optimizmust. Valamilyen mindennapi helyzetben, például amikor messziről látjuk, hogy jön a busz, és nem vagyunk biztosak abban, hogy sikerül-e elcsípnünk. Futunk-e utána? Á, inkább sétálok kényelmesen, mondjuk magunkban, majd jön a következő. Ez teljesen rendben is van, ha őszinte, nem a „savanyú a szőlő”-igével áltatjuk magunkat. Viszont ha tényleg el akarjuk kapni a buszt, akár neki is iramodhatunk. Tegyük fel, hogy mégis lemaradunk, bevágja az ajtót és elrepeszt. Veszítettünk valamit? Felpezsdült a vérünk, dolgoztak az izmaink, éreztük, hogy élünk, és tudjuk, hogy bízhatunk magunkban, hisz megtettük, ami tőlünk telik.
Forrás: Joe Caione, Unsplash
Ha nem futunk, a busz biztosan elmegy, így viszont többféle végkifejlet felé nyitunk. Mellesleg ha visszagondolok, az elmúlt években nemigen emlékszem olyan esetre, amikor futottam, de nem sikerült elcsípnem a buszt. Olyanra annál inkább, amikor meg sem próbáltam, aztán láttam, hogy simán elértem volna! A futással nem csak magunkat mozgósítjuk; a vezetőnek is jelezzük a szándékunkat, és a legtöbb ráteszi azt a pár másodpercet. Még Pesten is.
Más helyzetek még nyilvánvalóbban a kommunikációról szólnak. Ha ismeretlen országban konfliktusunk támadhat a rend szigorú őrével, jó stratégia boldog mosollyal megindulni felé és segítséget, útbaigazítást kérni. Kultúrától függő, hogy mennyire lesz barátságos, de miután cimbik lettünk, sokkal valószínűbb, hogy hagy a tilosban stoppolni vagy a tengerparton sátrazni. Ha teljes lényünkkel feltételezzük, hogy a másik jó ember, jóval nagyobb eséllyel váltjuk ki belőle ezt a tulajdonságot. Egy-két udvarias kifejezés a nyelvén persze mindig jól jön.
Na és a hazai rendőr? — kérdezed cinikusan. Az nem lehet jó ember?
Hát a lelke mélyén mindenki jó ember, csak van, aki ügyesen rejti ezt az előnyös tulajdonságát önmaga és mások előtt. Itt kapcsolódnak be a múltbeli élményeink, ebben az esetben a Kádár-korszak rendőrével. Ha arra szocializálódtunk, hogy a zsarutól tartani kell, nehezebben csikarjuk elő magunkból az optimizmust. Miközben, ha visszagondolok, akkor is előfordultak normális arcok a sapka alatt. A határőrök meg számtalanszor segítettek fuvart fogni. Ha a kivetítéssel növeljük az esélyét, hogy megtörténjen valami, miért ne olyasmit vetítsünk ki, amit szeretnénk? Az általam ismert kultúrák közül azt hiszem, a magyar a legborúlátóbb — nagyon romantikus ez a közös fejlógatás, ezzel együtt engem már nem hoz annyira lázba. Még belegondolni is döbbenetes, mekkora fordulat lesz, amikor a huhogás helyett vidám hangok szólalnak meg, és az eddig visszafojtott energia, humor meg találékonyság felszabadul.
Most recepteket kellene írom a derűlátásra, de lehet, hogy a kérdések többet érnek. Milyen színű az optimizmus? Közben a jutyúk hallgatódzott, és feldobott egy rockkoncerten készült amatőrvideót. Azt mondja az énekes: „Ez a lurkó itt folyamatosan feltart egy táblát, hogy hadd gitározzam veletek. Hány éves vagy? (Tíz.) Van még egy gitárunk, srácok? Na jó, gyere fel.”
Még csak nem is az ő számukat játssza, de az énekes ismeri és beszáll. Mondanom sem kell, hogy a siker fergeteges. Az énekes veszi a lapot, a legjobban az a rész tetszik, amikor azt mondja: „Tényleg tudsz játszani? Hmm, megírtad a táblát.”
Az ám, a tábla… Megyek, írok egyet én is.2 Szerzek magamnak egy kis sikerélményt. És te?
A link szó a pesti konyhanyelvben eléggé mást jelent. Szerintem az átjáró amúgy is szebben hangzik.
Később beszámolok róla!