Pesten újabban sohasem esik. Legalábbis az emberek szerint, aki csakis a „zuhog”, „ömlik” és „szakad” szóval illetik, összehúzott szemmel nézik az égből hulló vizet. Nálunk már sohasem szemerkél, csöpörög, permetez. Éppen csak hogy ledobja magát egy pár csepp az égből, az emberek rikácsolnak: „Jaj, zuhog az eső!” Majd kocsiba ülnek és lefröcskölik a maradék gyalogosokat. A kutyák fintorognak, óvatoskodva emelve a lábukat. A meteorológia több megyére kiterjedő figyelmeztetést ad ki.
Tizennyolcéves koromban plátóian szerelmes voltam egy lányba. Egyszer eleredt odakint. Felcsillant a szeme. — Esik az eső! Menjünk ki az utcára! — Döbbenten bámultam rá. Nekem azt tanították, hogy az esőtől az ember vizes lesz és megfázik, ilyenkor bent kell maradni a házban, és ha már mindenképpen muszáj kimenni, akkor esőkabátot kell öltenünk vagy esernyővel védekeznünk e súlyos természeti csapás ellen.
Forrás: Urban Vintage, Unsplash
Noha a lehetőség korábban nem fordult meg a fejemben, hamar rájöttem, hogy szeretem az esőt. Szeretem beszívni a levegőben szálló párát, amelyben erősebbek az illatok és meglágyulnak az arcok. Élvezem a növények duzzadását, a fény opálosságát, a levegő tisztulását, a befelé nyíló figyelmet, amelyet az eső előhoz. Szeretem hallgatni az esőcseppek kopogását. Vagy akár a trópuson koncertté összeolvadó ezernyi levelibéka dallamos hangját.
Egyszer egy balkáni városban egyheti negyvenfokos hőség után megérkezett a zivatar. Kétmásodpercenként hasogatták a villámok az eget, a víz úgy dőlt az égből, mint valami függőleges patak. A csatornarendszer persze nem bírta elnyelni az áradatot, lábszárközépig ért a víz az utcán, de mezítláb mindegy volt, a szutyok nagy része meg már az elején lemosódott. Úgy éreztük magunkat, mint a sivataglakók, akik ötévente egyszer részesülnek ilyen áldásban. Víz, víz hull az égből!
A trópusi jellegű ömlés ellentéte a Németalföldön gyakori szitálás. Ilyenkor a ködnél nagyobb, de az esőnél kisebb cseppekben, lassan, szinte vízszintesen mozog a nedvesség a levegőben. Össze sem vizez igazán, mégis párássá és titokzatossá teszi a világot. A köd pedig maga a rejtelem, az álom, az átalakulás.
Forrás: Yassin Mohammadi, Unsplash
Most, hogy a hó ritka vendég lett a Kárpát-medence alacsonyabban fekvő területein, elakad a Mikulás szánkója. A mediterrán-jellegű, esős fél-télben szekérre kell ülnie. Ha nagyon vágyódunk a havas táj után, persze felmehetünk a Tátrába, a Hargitára vagy valami más komolyabb hegyre. Ha viszont úgy döntünk, hogy lent maradunk, akár a keblünkre is ölelhetjük az esőt. A biodinamikus gyógyítók szerint amúgy is folyadékcsepp vagyunk. Miért ne meditálhatnánk sétálva-csordogálva a tenger üzenetében? Miért ne válhatnánk eggyé a bolygónkat beborító víz energiájával?
Az esőmeditációban az az egyik jó, hogy nem mi határozzuk meg az időpontját. Talán éppen valamibe kezdenénk, amikor megérkezik az áldás. Éljen, rikkanthatjuk magunkban, a Világegyetem küldött egy lehetőséget! Elhalasztom azt a Fontos Dolgot, ballagok egyet az esőben.
Jaj, tudom, nem érsz rá. Sietsz. Hova is? És ott meg fogsz nyugodni?
Forrás: Mitchell Orr, Unsplash
Az emberek nem mindig figyelnek tudatosan az eső nyugtató, lecsendesítő hatására. Pedig ez már a szobából is érzékelhető, és ha kimegyünk, új dimenziókkal bővíthetjük az eső érzékletét. Állhatunk az eresz alatt, szemlélve a vízcseppek sorjázását. Beszívhatjuk a levegő páráját, a Föld eső-felszabadította ásványainak illatát. Vagy el is indulhatunk, érezve, ahogy vizesedünk; a fejünkre hulló, az arcunkon lepergő cseppeket. Nem muszáj a természetbe mennünk, lehet a városban is, bármilyen napszakban.
Amikor nem esik, elindulhatunk a folyóparton. Minden nagyobb emberi település víz mellett található. Óbuda római neve, Aquincum egyenesen a víz városát jelenti. Talán a közeli hőforrásokról kapta a nevét, talán a Dunáról. A folyamok méltóságteljes hömpölygése tiszteletet kelt, a kisebb folyók barátságosan csurrannak, a patakok bohókásan csörgedeznek. Minden víznek megvan a maga hangja, és mindegyik más-más módon érint meg valamit a lelkünkben. Mintha elvinnék a tudatunkat valami ősi helyre, akár a csillagos ég.
A folyókkal, tavakkal még közvetlenebbül is eggyéválhatunk. A beléjük merülést ebben az évszakban viszonylag kevesen űzik. De ha most éppen nincs kedvünk átúszni a téli Dunát vagy a Balatont, a sejtjeinkbe is behozhatjuk a vizek testét. Forrásból még ma is kortyolhatunk közvetlenül, szűrőpalack nélkül.
Forrás: Balikó András, Unsplash
Nem csupán minden táj vizeinek van meg a maga sajátos íze, de minden egyes forrás is külön egyéniség. Csíkszereda mellett a réten két felbugyogó borvízforrás bújik a növények rejtekében: három méterre sincsenek egymástól, az egyik vize vöröses, a másiké sárgás színű, és a zamatuk is jelentősen eltér. A régiek egy-egy öreg fatörzs gyűrűjébe bélelték mindkettőt.
A forrásokat szerte a világon titokzatosság lengi körül. Sok gondolati rendszer szerint nem csupán a Föld mélye, de a valóság más rétegei felé is átjáró nyílik bennük. A tündéreket, faunokat gyakran képzelik források környékére.
Oly sok erőforrás rejlik a vizekben… Bizony, télen is megajándékozhatod magadat, a szeretteidet egy folyó-, forrás- vagy esőmeditációval. Kellemes havas vagy vizes Mikulást!
Köszönöm, ez most jól "esett" ;)
Szép!