A flóra meg a fauna

Amikor az ősember jó hatvanezer évvel ezelőtt eljutott Ausztráliába, a maitól igencsak különböző növény- és állatvilágot talált. Víziló nagyságú vombat, óriáskenguru, erszényes oroszlán, a komodói varánusz sokkal termetesebb rokona élt akkoriban a legkisebb kontinensen. A növényzet is zöldebben burjánzott, több volt az erdő. Ezer évbe tellett, s hogy, hogy nem: a nagy állatok kipusztultak a földrészről.

A tizenvalahányezer évvel ezelőtt Észak-Amerikába érkező ősembert óriási növényevők hatalmas csordái fogadták. A mamutfajokra, a földi óriáslajhárra oroszlán és többféle más nagymacska vadászott. A Columbus nyomában érkező európaiak már csupán egyetlen bölényfajt ismerhettek meg. A másik a glyptodonnal (a lent látható autónagyságú öves állattal) és számos egyéb növényevővel együtt régen eltűnt. A legnagyobb macskaféle a puma lett, a népes csapatokban vadászó óriásfarkas helyett csak a szürke farkas maradt, ahogyan a barlangi medve is az örök vadászmezőkre költözött.

Forrás: Heinrich Harder, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=1143767

Madagaszkár benépesülésének ideje vitatott, egy tanulmány tízezer évvel ezelőtti, állítólag ember által megvágott csontokra hivatkozik. A legáltalánosabb nézet szerint Indonéziából származó telepesei 2500-4000 évvel ezelőtt érkezhettek a szigetre, ahol legalább három elefántmadár-faj élt. Arab hajósok valószínűleg még találkozhattak az elefántmadárral, és összetört tojásaik héja ma is fellelhető. Nem úgy a csaknem embernagyságú óriásmakik tucatnyi faja, az óriásfossza (macskához hasonló, ám más családba tartozó ragadozó), óriásteknősök, vízilovak, krokodil...

Archaeoindris fontoynontii, gorillanagyságú maki. Forrás: Smokeybjb - CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=11399634

Az elefántmadár azoknak a hatalmas, valaha az egész Földön elterjedt madaraknak egyike volt, amelyek a dinoszauruszok kihalása után jó ideig a csúcsragadozó szerepét töltötték be. Úgy is felfoghatjuk, hogy ők voltak az utolsó nagy dinoszaurusz-leszármazottak.

1. Dinornis novaezealandiae 2. Emeus crassus 3. Anomalopteryx didiformis 4. Dinornis robustus. Forrás: Conty - https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=11611522

E gigantikus madarak utolsó mohikánjai a fenti ábrán látható moák voltak: Amikor a maorik hét-nyolcszáz évvel ezelőtt felfedezték Új-Zélandot, az utolsó nagyobb, lakatlan földdarabot, kilenc moa-fajjal találkoztak. Mondani sem kell, hogy ma már egy sem él belőlük.

Feltűnik valamilyen minta?

A nagy emlősfajok hány százaléka él

Zöld: az ember előtt. Sárga: az ember megjelenése után

A függőleges tengelyen az élő fajok százalékban. A vízszintes (logaritmikus) tengelyen az idő. Forrás: Uweka © https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=29077462

A „tudósok” egy része persze nem vállalja a felelősséget a fajpusztításért, hablatyolnak, hogy így az éghajlatváltozás, meg úgy a nemtudommi. Mint mindig, más tényezők is szerepet játszhattak az úgynevezett megafauna, a nagy állatok kihalásában, de az eseteket egymás mellé állítva elég nevetséges tagadni, hogy a legjelentősebb a magának Homo sapiens nevet adó faj volt. Ezt a józan ész is alátámasztja: félünk a nagy ragadozóktól, ma például a Székelyföldön az elszaporodott medvéktől. A nagy növényevőkre pedig vadászunk. Persze az ősember, ha már megölte, bizonyára a ragadozókat is megsütötte, nem finnyáskodott. Talán még misztikus, erőt adó jelentőséget is tulajdonított egy jó barlangi oroszlán-pecsenyének. Ám, mivel a ragadozók állománya mindig sokkal kisebb a növényevőkénél, ők elsősorban nem táplálékforrás voltak. A félelem mellett irigységből is vadásztunk rájuk, hogy több zsákmány jusson nekünk.

Ami a fajok méretét illeti, érdekes jelenség, hogy az utóbbi időben mi magunk indultunk őrült növekedésnek. Nem csak számban, testnagyságban is. Ez már egy nemzedéken belül is látványos: a felnőtt gyerekek szinte mindig magasabbak a szüleiknél. Amikor megnyílik egy táplálékban gazdag élőhely, az ebbe benyomulók növekedésbe kezdenek. (Éghajlatváltozás vagy természeti katasztrófák idején az óriások aztán kihalnak, és a kicsi lények népesítik újra az életteret.) A legutóbbi idők emberi gigantizmusában a bő táplálék mellett más tényezők is szerepet játszhatnak, például a hormonok, amelyeket a háziállatainknak adunk. Vagy akár — persze ez teljesen tudománytalan képzelgés — a furcsa, nyugtalan, mániákus energia, amely beleférkőzött a civilizációnkba, és nem hagy nyugodni. Mindent mi akarunk betölteni magunkkal, az építményeinkkel, a tápláléknövényeinkkel.

Rizsföldek. Forrás: Sasin Tipchai, Pixabay

Talán meglepő, de már az ősember elkezdte a nagyszabású flóraátalakítási akciót. Ausztráliában egy évezrednyi furcsa szénréteget találtak az ember megjelenése utáni időből. Szisztematikusan égették az erdőt, valószínűleg azért, hogy több tápláléknövényt és vadászható állatot adó füves területeket nyerjenek. Lehetséges, hogy egyben a veszélyes ragadozók élőhelyét is elvették ezzel. Fajtársaink bizonyára élvezték az irányítást, az erősebb lények fölötti hatalmat, melyet az uralmuk alá vont tűz adott. Felfedezhetünk valamelyes hasonlóságot közöttük meg a mai benzines fűkaszával kardozók között. Hosszú távon az erdőpusztítással sikerült emberi életre alig alkalmas sivataggá változtatniuk a földrész jelentős részét.

Az állat- és növényvilágnak a végső döfést a földművelés adta meg. Daniel Quinn kultuszkönyve, az Izmael szerint Kain és Ábel története a pásztor és a földművelő harcát jelképezi. Az utóbbi nyert, s ma bolygónk felszínének egyre nagyobb része szántó, melyen immár nem csak a nagy lényeknek nincs helyük, hanem a többieknek sem. Az okosak, alkalmazkodók közül néhány a városainkba szorul, a maradéknak meg a hurok szorul a nyakán. Egyszerűen nem marad hely nekik a bolygón. És ebbe a növények is beleértendők, akik az oxigént termelik valamennyiünk számára.

A sajtó egy ideje felkapta a klímaváltozást, mint természeti főkataklizmát. Ez megérdemel egy külön írást, mindenesetre szerintem a fajpusztulás nagyobb probléma, és most már nem csupán néhány nagy állat tűnik el.

Viszont van remény.

Azok (az európaiak által később kiirtott, illetve leigázott) népek, a mágikus, álmodó ausztrál őslakók, a nemes indiánok, akikre ma felnézünk, amiért harmóniában éltek a természettel, éppolyan agresszív ősöktől származtak, mint mi. És mikor rájöttek, hogy ez így nem jó, képesek voltak fejlődni. Mondhatod, hogy ez azután történt, hogy a gigavaránuszt meg a kardfogú tigrist elintézték. Rendben. Ők már nem térnek vissza. Viszont a többieket meg kell őriznünk, ha nem akarunk az óriás lények sorsára jutni.

Amúgy a génragasztgatók ígérik, hogy de, ők visszahozzák a mamutot. A fosszíliákból kinyerik a géneket, beültetik egy ma élő rokon faj, az ázsiai elefánt¹ petesejtjébe, az elefánttehén majd szépen kihordja és csuhaj! Szenzáció, tévésorozat, szafaripark, mamutogolás csak ezer dollár percenként. Aztán majd jönnek a dinoszauruszok... Az ember nem tudja, hogy örüljön-e ennek vagy a fejét csóválja a manipuláció újabb szintjén. Könnyen lehet, hogy a biobarkácsolóknak sikerül is majd fabrikálniuk valamit, és valósággal megcsodálhatjuk a műmamutot. Egy ilyen hekkelt ormányos persze messzebb lenne egy önmagát fenntartani képes állománytól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Gyapjas mamut.

Az a helyzet, hogy nem tudunk mérnöki módon visszaállítani egy milliónyi résztvevős életközösséget, melyből soknak a feladatát nem is értjük. Viszont sokmillió „közönséges” lény még él körülöttünk. Velük együtt képezzük azt a csodálatos, összetett, megújuló, önfenntartó szuperrendszert, amelyet bioszférának, vagy egyszerűen természetnek nevezünk. Ez az otthonunk, az édesanyánk, a táplálékunk, a gyógyítónk.

Ha már mindenképpen a lábunkban a bugi, mi lenne, ha az unalmas, lineáris, számokkal kifejezhető növekedés helyett áttérnénk valamilyen másfajtára? Mondjuk az esztétikai érték kiteljesítésére. Vagy a szeretet, a harmónia növelésére. A spiritualitás teljesebb átélésére. Az emberi öröm fokozására (nem a reklámok műkacagására gondolok). Valahogy azt sejtem, hogy ezekben több izgalom, kreativitás, elégedettség lakozik, mint abban, hogy a GDP vagy az ipari termelékenység növekedett X%-kal, vagy Afrika lakossága gyarapodott Y millióval. Ekkor a traktoroknak nem kellene több szűzföldet feltörniük. Elkezdhetnénk békén hagyni a természetet. Hagyhatnánk helyet a többi élőlénynek.

A mikrofaunával ezt akár egy kertben is megtehetjük. Meghagyhatjuk az odvas, öreg fát, térkő helyett lepkéknek virágzó, madaraknak bogyót termő bokrokat ültethetünk, gyíkoknak kőrakást csinálhatunk meg ilyesmi.

Az igazán nagy nyomás a bioszférán a harmadik világban a népességszaporulat, nálunk pedig a túlfogyasztás miatt van. A mániákus vásárlás, eldobás kultúrája, a tárgyak terrorja megér egy külön írást. Az elemi érzetetek, a közösségérzés, az elveszett spiritualitás pótlásaként körülvesszük magunkat cuccokkal, pénzért megszerezni kívánt élményekkel. A megoldás a visszatérés az igazi örömforrásokhoz. Akkor nem lesz szükség pótlékra. Nem kell mindenhova gyárakat telepíteni meg utakat építeni, és a természet felszabadul.

Ausztrál bennszülött minta. Forrás: Pilbara, Pixabay

Igen, az illetékeseknek, a minisztereknek, a nagyvállalkozóknak meg kell oldaniuk ezeket a dolgokat! — gondolják az emberek. Hát rájuk is lehet nyomást gyakorolni. Ehhez nem értek, azt viszont észrevettem, hogy a közös tudat megváltoztatásának az egyik leginkább beváló módja a jó példa. A saját életünknek szerencsére mi vagyunk a miniszterei meg a nagyvállalkozói.

Jó, majd ha a többiek is. Majd amikor mindenki…

Hát, megfigyeltem még egy dolgot. Amikor a „majd mások” helyett a „most én”-re koncentrálok, nem csak az irányítást nyerem vissza az életemben, de a világban is döbbenetes dolgok válnak lehetségessé.

1. Az ázsiai elefánt élőhelye a délkelet-ázsiai szigetektől hajdan egészen Szibériáig, illetve Törökországig húzódott. Ma a természetben már csak csekély állománya él néhány elszigetelt foltban.