A jó, a rossz és a szép

A gondolkodás művészete 2.

A múltkor azt ígértem, hogy írok a független gondolkodást elősegítő stratégiákról. Az első szinte túl nyilvánvaló, mégsem alkalmazzuk eleget. Tudsz kettőnél tovább számolni? Akkor jó. Ebben az esetben kiléphetünk abból a dilemmából, hogy a médiában beállított két lehetőség közül melyiket válasszuk. A történet rendszerint a „jók” és a „rosszak” küzdelméről szól. Pedig attól, hogy Netanyahu szörnyeteg, a Hamasz-fiúk még nem lesznek jó fejek, és ez fordítva is igaz. Amiért Hitlert nem szeretjük, még nem biztos, hogy Sztálin keblére kell borulnunk. Sok küzdőpárra jellemző, hogy egy idő után igencsak hasonlítani kezdenek egymásra.

Forrás: jacqueline macou, Pixabay

A legtöbbünk matematikai képessége elégséges lenne e művelet elvégzéséhez, mégis újra és újra beleesünk a pártosság csapdájába. Ha nem szeretjük a jelenlegi Főbirodalmat, akkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a vele dacoló venezuelai kormány, a szegények szószólója, biztos jó. Egészen addig, amíg nem találkozunk egy valóságos venezuelaival, aki teljesen más képet fest a gyakorlatról. Sutty, szertefoszlik egy illúzió.

Úgy tűnik, az egész a törzsi természetünkre megy vissza. Saját ember vagy idegen? Barát vagy ellenség? Lilák vagy zöld-fehérek? Melyik oldalra álljak? Amikor valakinek leesik, hogy a bevett hírcsatornák már rég nem híreket sugároznak, hanem propagandát, gyakori reakció, hogy átmegy a másik oldalra, és immár nem nyugati meséket hallgat, hanem oroszt. Az egész a teljesen természetes ösztönünkből indul ki, hogy legyünk valakivel. Valakinek jónak kell lennie. Ugye?

Forrás: Tri Le, Pixabay

De még mennyire, itt vagyunk például mi. A jóság egyebek között abból áll, hogy jól látjuk a dolgokat. Nem válunk a támogatójává egyik mumusnak sem. A mumusok persze nem mumusnak születtek, csak sérültek, és pont az a feladatunk, hogy valahogy kimozdítsuk őket ebből, de ezt nem azzal érjük el, hogy beállunk az uszályukba és teljesítjük a kívánságaikat. Az egyszerű emberi társadalmakban, a törzsekben is előfordult olykor veszélyes deviáns, és ilyenkor a közösség egységesen lépett fel ellenük. Akivel végképp nem lehetett mit kezdeni, azt elűzték; ez a vadonban egyet jelentett a pusztulással.

A környezetem nagy része nem szeret politikával foglalkozni. Úgy sejtem, pont a mumusok elharapódzása miatt — érezzük, hogy nincs igazán jó válasz. A jelenlegi politikai és gazdasági rendszerben előnyben vannak a humanizmusukat remekül rejtő személyiségek. Más nehezen kerül nagyobb hatalom közelébe, és ha mégis, általában hamar kihullik. Azért négyévente csak van egy nagy csinnadratta, amikor eldönthetjük, hogy Orcsányra vagy Gyurbánra szavazunk-e. „Hát ha választani kell, akkor már inkább…” — fújják fel magukat levegővel az emberek. Az egyazon forrásból származó vámpírok harca sikeresen eltereli a figyelmet a valóságos változást megteremtő cselekedetektől.

Forrás: John Hain, Pixabay

Az egyik nagy ál-választás a baloldal vagy jobboldal kérdése. Talán itt az ideje észrevenni, hogy ez a megkülönböztetés eltűnt. Magyarországon a magukat baloldalinak nevező pártok árulták ki az állami vállalatokat és a magukat jobboldalinak mondók államosították vissza. Pont fordítva, mint a könyvben, de ez csak részlet. Az óriásvállalatok már rég rájöttek, hogy teljesen mindegy, mit hirdet egy csoport, egyedül az számít, hogy kinek a pénzén jut hatalomra. Meg kell venni minden pártot, és kész. Путин állítólagos mondása szerint: „Az ellenzék nagyon fontos! Azért csináltuk!” Lehet, hogy legenda az idézet, talán nem is Vlagyimirtól ered, de jól rámutat valamire.

Forrás: Nachristos, Unsplash

Talán több mindenre is. Nem csupán arról van szó, hogy a látszólagos ellenfeleket akár ugyanaz a kéz is irányíthatja, vagy hogy már rég megegyeztek, csak nekünk csinálják a cirkuszt. Hanem hogy a világot egymással szemben álló felek örökös harcának fogjuk-e fel. A bennünk lévő ellentétekről és néhány lehetséges megközelítési módról nemrég már esett szó. A politikai mellett van kultúrharc is: népi és urbánus írók. Vagy bármilyen más kérdés. Oltásnácik és vírustagadók. Négerutálók és rendőrutálók. Nyugatimádók és mélymagyarok. Harcos abortuszpártiak és gyilkos életvédők. Amikor két kupacba hordják a világ lehetőségeit, és csak ezek közül választhatunk, eltűnnek a finomabb megkülönböztetések. Sok ország parlamentjében szavaznak „csomagokról”. Úgy visznek át gusztustalan dolgokat, hogy hozzácsapják őket valami fontos kérdéshez, és az egészről csak egyben lehet dönteni.

Forrás: Pfüderi, Pixabay

De hát akkor kik a jók? Hát… Biztos előfordulnak itt-ott, akár még a nagypolitikában is. De jók és rosszak helyett azt hiszem, a legtöbbször érdemesebb konkrét témákat megvizsgálni. Elég sokat tanulmányoztam például a szíriai helyzetet, és úgy tűnik nekem, hogy ha Путин 2015-ben nem küld csapatokat Szíriába, az ottani állam Líbiához hasonlóan széthullik. Akkor most Damaszkuszban is fegyveres bandák garázdálkodnának, és nyíltszíni rabszolgapiacon lehetne alkudni az emberekre. Ennél a jelenlegi állapot szerintem lényegesen jobb, ugyanakkor nem következik belőle sem az, hogy Al Asszad demokratikus elnök lenne, sem az, hogy Paks II. jó ötlet.

A pillanatnyi Főbirodalommal és kultúrával (számos másikhoz hasonlóan) sok baj van. Talán ezért találunk alattvalói között érdekes gondolkodókat, akik próbálnak jobb mentális stratégiákat építeni. Például itt az a semleges nézőpont, amelyben nem vagyunk elkötelezve egyik félnek sem. Egyenlő távolságot tartunk mind a kettőtől, és megfigyeljük, hogy mit tesznek. De ez még semmi; akkor is megtehetjük, amikor mi vagyunk az egyik fél. Kilépünk a saját érzéseinkből, és kívülről figyeljük meg a helyzetet. (Ha először valóságban, a térben lépkedsz, könnyebb.) Innen eléggé más látszik, mint onnan belülről, és nyugodtabban meg tudunk ítélni sok mindent.

Rontó Lili illusztrációja a Gyógyító szavak című könyvből.

Aztán persze visszabújunk, nem megfigyelőként éljük az életet, mert az olyan, mint a téli, üvegházas műparadicsom. Vagy a „tudomány”, melyben valami miatt az az elképzelés vált egyeduralkodóvá, hogy csak a teljesen steril, kívülálló, „objektívnek” gondolt nézőpontból láthatunk rá univerzális törvényszerűségekre. A lényünk nagyobb részét kitevő érzelmeknek nincs létjogosultsága. Ez a képzet valószínűleg éppen hogy akadályoz a világ mélyebb megértésében. Az emberi viszályoknál viszont azt hiszem, érdemes többet alkalmazni a semleges megfigyelői helyzetet. Kívülről jobban látszanak az összefüggések, az, hogy az egyik fél egy-egy mozzanata mit vált ki a másikból. Mi jogos az egyik oldalon és mi a másikon?

A megfigyelőből könnyebben beléphetünk a másik érzéseibe is. Ha én vagyok ő, mi fontos nekem? Belépünk a másik testébe és onnan tekintünk magunkra. Milyennek tűnünk innen? Nagyon kellemesen kijózanító lehet, olyan, mint egy vödör friss kútvíz a nyakba nyáron. Az angolszászok, különösképpen az amerikaiak, ebben nagyon nem jók. (Talán éppen ezért fejlődött ki ennek az egésznek a tudománya náluk.) Nem értik az oroszokat, nem értik a kínaiakat és emiatt hibát-hibára halmoznak. Az oroszoknak szavuk is van erre: megegyezésképtelen (недоговороспособны).

Akkor az oroszoknak lenne igazuk?

A fenét. Épp erről beszélünk, hogy nincs egyértelmű igazság, hanem különböző nézőpontok, amelyeket mind figyelembe kell vennünk, ha tényleg jutni akarunk valamire. És általában vannak elnyomott csoportok (sokszor ezeken tipor mind a két harcoló fél), amelyeken segíteni akarunk. Ezt, meg a tartós békét és stabilitást éppenhogy kiegyensúlyozott gondolkodással tudjuk elérni. A tiszta érzékelési helyzetek rengeteg mindenre jók, a segítségükkel sok mindent elérhetünk, különösképpen ha szokásunkká tesszük őket. Az elvakult, szélsőséges eszméket valló emberek többnyire képtelenek kiszakadni a saját álláspontjukból.

Forrás: Tomas Tuma, Unsplash

A „jó és rossz” egyenlete csúf félreértésekhez vezethet. De gondolkodhatunk szépen is. Mit tehetünk, hogy mindegyik fél megkapja azt a biztonságot, amelyre valójában, a nagy harcias külső alatt igazából törekszik? Ezt a legtöbb helyzetben jóval könnyebb elérni, mint amit az illető a saját, korlátolt nézőpontjából felfog. Képzeld el, mennyi minden a helyére kerül ezen a bolygón, amikor az addig harcra fordított tömérdek erőforrást értelmes dolgokra fordítjuk! Ebben a pillanatban nem állíthatjuk, hogy ez a szemlélet uralkodna a politikában. Annál nagyobb szükség van rá. Minél többen kezdjük el kiegyensúlyozottan felfogni a helyzeteket, annál „normálisabb”, annál megkerülhetetlenebb lesz ez a gondolkodás. És már addig is jó érzés a sok hörcsög között kiegyensúlyozottabban látni a dolgokat.