Van egy barátom, aki az erdő mellett lakik. Ez az elhelyezkedés kétségtelenül romantikus, ezzel együtt nem minden szempontból előnyös. A fahasogatást ugyan pozitívumnak vehetjük, jól jön a suhintás, az izmok duzzadása, a kéz meg a szem összedolgozása, és a kemencében lobogó tűz dohogásánál, sugárzásánál sincs melengetőbb. Ugyanakkor kertjüket a csillagokba törő, ezzel arányos árú kerítéssel kellett körbevenniük, mert a szarvas megette az összes biozöldséget. Meg kell hagyni, jó ízlése volt, mindig a legfinomabbakkal kezdte.
Telente viszont abban az örömben van részük, hogy zsákszámra vásárolhatják a napraforgómagot: felhő van náluk kékcinkéből, meg még vagy tízféle egyéb szárnyas jószág látogatja az etetőket. Lassanként érkeznek, most, ősz végén még jónéhány a távolban kóborol.
Belső világunk kóborló, röppenő lényei: gondolataink, érzelmeink hasonlítanak a madarakra. A madarak az első gerincesek, amelyek felbukkannak egy-egy új élőhelyen, például a tengerből kiemelkedett szigeten. A szél elsodorja őket, ám aki szerencsésen le tud szállni a sziklán, s találkozik néhány fajtársával, populációt alapíthat, mely hamarosan az élet új útjára lép. Így lett a Kanári-szigetekre vetődő csicsörkéből kanárimadár.
Forrás: Juan Emilio, Wikipédia
Az iskolában tanított klasszikus evolúció-elmélet szerint az élőlények véletlen mutációk révén fejlődnek lassan-lassan. Ma már részben sejtjük, részben tudjuk, hogy ez nem egészen így van. Egyetlen emberélet alatt is látványos változások állhatnak be az állatvilág szokásaiban. Legokosabb madaraink, a varjúfélék városba költözéséről, ennek bonyodalmairól már szót ejtettünk ezeken az oldalakon. Mellettük több tucat olyan madár rendezkedett be az emberi településeken, amelyek gyerekkoromban még csak a mezőket, erdőket díszítették.
Vajon miért van az, hogy amikor egy faj bizonyos egyedei új viselkedésre térnek át, a fajtársak máshol is hajlamosak átvenni ezt a szokást? Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor először visszatértem Európába, Belgiumban ámulva figyeltem a parkok gyepén sétálgató örvösgalamb-párokat. Nálunk akkoriban ez a madár még a folyómenti ligeterdők rejtett lakója volt. Ma minden faluban, városban hallhatjuk rekedtes búgását. Olyan otthonosan sétál a kövön, hogy sokan észre sem veszik: nem parlagi galamb (kivadult házigalamb), hanem jóval nagyobb rokon. A fatörzsön fejjel lefelé is kúszni tudó manó, a csuszka szintén parkbéli madárrá vált. Vagy itt a nászruháját immár felöltött tőkés réce, mely nem csak a Dunán, de kisebb városi tavakon, csatornákon is megtalálható.
Forrás: Alpsdake, Wikipédia
Olyan, mintha egy faj egyedeit láthatatlan fonalak egyfajta szövevénnyé kötnék össze. Amikor a háló egyik végén változás megy végbe, megrezzen a másik fele is. A túlsó végén aztán vagy követik a mozgást, vagy nem. Az erdei feketerigó ma is hangosan riasztva repül tovább, ha ember közeledik, míg városi atyafia ránk sem hederít. Amikor az egyedek egy része megváltoztatja a viselkedését, az élőhelyét, a többi pedig marad a régi szokásoknál, a populáció lassanként több fajra válhat szét. Úgy tűnik, ez történt a kardszárnyú delfinekkel is, amelyeket most már több, igen eltérő módon táplálkozó és viselkedő, szó szerint más-más nyelvet beszélő fajnak tartanak.
Forrás: Stephen Walker, Unsplash
De térjünk vissza a madarakhoz, illetve földkérgen császkáló, két dimenzióban sertepertélő társaikhoz, az emberekhez. Mint már megállapítottuk, az Univerzumban érdekes tükröződéseket figyelhetünk meg. Belső világunkban, szárnyaló fantáziánkban, magasra törő vágyainkban, csapongó érzékeinkben sok szempontból van valami madárszerű. Talán ezért csodáljuk három dimenzióban szabadon mozgó testvéreinket, a levegőég bajnokait? Vagy egyszerűen csak irigyek vagyunk rájuk? az ember, ébren is, alvás közben is álmodik a repülésről. Azt hiszem, ha figyelünk a madarakra, képesek mutatni valamit, tanítani, gyógyítani a létükkel, a természetességükkel, a könnyed mozgásukkal. Nem döbbenetes, hogy az összes dinoszaurusz közül egyedül ők maradtak fenn? A kolosszusokat elnyelte az idő, a kicsik továbbfejlődtek, az egész bolygó legrugalmasabb gerinceseivé váltak. A pingvin az Antarktiszi jégmezők lakója.
Forrás: Siggy Nowak, Pixabay
A sarlósfecske-rajok sivítása nyaranta egész éjszaka hallatszik az ég magasából — ugyanis a levegőben alszanak.
Forrás: pau.artigas, Wikipédia
A fregattmadár az év nagy részében a nyílt óceánt járja.
Forrás: Andrew Turner, Wikipédia
A civilizált ember kiszakította magát a természetből. Ez nem használt sem a lelki, sem a szellemi egyensúlyának, na és persze a testi állapotának sem. A már említett, fajtársak között feszülő, láthatatlan hálónál van ugyanis egy nagyobb is, amelyik minden érző lényt összeköt. Mindannyiunkban ugyanaz a láng ég; más alakú, mégis egy tőről fakadó szív dobog.
Többek között úgy csempészhetünk boldogságot az életünkbe, hogy újra kapcsolatba lépünk más lényekkel. Nem mindegy, hogy az egyedül élő idős ember kongó falak közé tér-e haza, vagy ugráló kis szőrös lény szalad elébe. Amikor vadállatokkal létesítünk újra kapcsolatot, a kötelék nem annyira szoros, nem annyira személyes, viszont több lehet benne a tisztelet meg a szabadság.
A madarak téli etetésére annak idején haszonelvű érveket hoztak fel. Tartsunk fenn egészséges madárnépességet, hiszen megeszik a hernyókat. Inkább a biológiai védekezést támogassuk, mint a vegyszereket. Persze. Közben a természetbe való ilyenfajta belenyúlás talán nem is annyira jó nekik, amennyire hisszük. Nem biztos, hogy hosszú távon hasznos, ha emberfüggővé tesszük őket. És a madarak szerencsére nélkülünk is el tudják látni magukat.
Forrás: Dmitry Beloglazov, Unsplash
Hátha nem is azért etetjük a madarakat, mert szükségük van ránk, hanem fordítva? Nem a már amúgy is madárfüggő madárlesőkre gondolok, akik távcsővel járják a rekettyést, hanem a modern, városi emberre, akinek a tudása nagyjából addig terjed, hogy meg tudja különböztetni a fecskét a gólyától. Pedig e régi barátaink számos társa él már velünk, egyre többen. Felfigyeltek vajon már rájuk?
Bevallom, önző vagyok. A cinkék, pintyfélék, vörösbegyek és a többiek felvidámítanak a téli, kevésfényű napokon. Ami pedig a természet rendjét illeti, azt hiszem, egy kis napraforgómag még belefér. Ma kiraktam a madáretetőt egy eléggé eldugott helyre — erre látni rá az ablakból. Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt találnak rá a cinkék.
Te mivel táplálod a lelked madarait?
Sajnos itt túl erősssssss a szél így nem szállnak le csak át repülnek de "flittttty pöty csurran és egyébb nyomokat azt hagynak nem baj fő hogy még vannak Mac manó
Én madárnézéssel táplálom a lelkem madarait, és írással és olvasással és azt hiszem, az evés is örömöt okoz, tehát beleszámolom a lelki madár-etetésbe. 😊
És persze a Nap, de az most kevésbé süt, és persze a kert, meg az erdő, meg a minden - de sajnos most totál nem jutok ki. Be vagyok kockulva. 🏚️🚘🖥️