Nahát ez a gyerek! Szakasztott az apja! Még a hangszíne, a hanglejtése, a mozdulatai is! — csapják össze a tenyerüket az emberek. Sokszor persze olyan viselkedések is öröklöttnek tűnnek, amelyeket valójában gyermekkorunkban sajátítottunk el tudattalanul a szüleinktől. Ez a téma megér egy külön misét, most fókuszáljunk arra az esetre, amikor tényleg velünk születik valami. De hogyan? Tulajdonképpen mit jelent az, hogy „örököl”?
Forrás: Dawnyell Reese, Pixabay
Ó, hát ezt már rég tudjuk. Darwin elment Galápagosra, és a madarak úgy elcsiripelték neki az egészet, mint a pinty. Az öröklést a gének csinálják. Tudod, a dezoxiribonukleinsav, csak ezt nehéz kimondani, DNS, olyan, mint a Dénes. Dénes intézi az egészet. A felét anyucitól kapod, a másik felét apucitól. Vagy ha LGBTQXYZW-baba vagy, akkor hamarosan a két anyucidtól vagy apucidtól, a tudósok biztos dolgoznak már rajta. A lényeg, hogy a két szülő DNS-e kombinálódik, így jönnek létre új, nagyszerű lények, például te. A törzsfejlődés meg egyszerű tévedés. Azért van, mert az idők során a DNS másolásakor hibák, azaz mutációk keletkeznek. Ezek többsége csak zűrt okoz, de néha egy-egy jobb lesz az eredetinél, jobban illik a változó körülményekhez. Ekkor ez terjed el, és lassanként átalakul a faj.
Darwin-pintyek. Szerző: John Gould. Forrás: Wikipédia
Manapság ezoterikus körökben Darwin kiesett a pixisből, az önző gén elméletét népszerűvé tevő Richard Dawkins meg aztán végképp persona non grata. Még hogy azért szeretem az unokámat, mert az segíti a génjeim fennmaradását ! Pedig a genetika elbűvölő tudomány, olyan, mint a csillagászat. Az egyik az élet, a másik a világ titkait fürkészi. Gyönyörűek a mendeli szabályok, a négy nukleotida kombinációiból létrejövő gének kettős spirálja. A genetikusok fantasztikus dolgokat fedeznek fel. És hátha van még valami más is.
Forrás: LaCasadeGoethe, Pixabay
Jean-Baptiste de Lamarck, francia természettudós a szerzett tulajdonságok továbbörökítésében hitt. A genetikát nem tanult emberek amúgy zsigerből lamarckisták. Azt feltételezik, hogy ha lehűl az éghajlat, a kutyusok erősebb szőrzetet növesztenek, majd ezt továbbadják utódaiknak. A genetika szerint viszont csupán annyi történik, hogy a már eleve melegebb bundájú kutyák maradnak életben, ők szaporodnak, és a génjeik elterjednek. Illetve újabb, véletlen mutációk is előfordulhatnak, amelyek közül kiválogatódnak a hidegben életképesek.
A szerzett tulajdonságok továbbörökítésének elmélete rendkívül csúfos kudarcot vallott Liszenkó, szovjet önjelölt tudós hírhedt kísérleteiben. Liszenkó meg akarta reformálni a mezőgazdaságot, többek között narancsligeteket telepíteni Szibériába, fokozatosan hozzászoktatva az egymás utáni nemzedékeket a hideghez. (Ennek azért voltak pozitív hozadékai is, például a tanú című film magyar narancsa.1)
Forrás: Nemzeti Filmintézet
Liszenkó kevéssé zseniális, ám komoly állami támogatást élvező próbálkozásai valószínűleg jócskán hozzájárultak a Szovjetunió nagy éhínségeihez. Végül a csodakertészt, ha túl későn is, kiradírozták a kánonból, és ezután a szerzett tulajdonságok öröklődése tabutéma lett.
Pedig Liszenkó regnálásának a vége felé már bontogatni kezdte szárnyát egy új tudományág, az epigenetika. Ez valami olyasmit jelent, hogy a „gének feletti”, és azt vizsgálja, hogy az élőlények génjei miképpen fejeződnek ki. Olyan, mintha lenne egy (képletes) héj a barackmag körül, ami egyes dolgokat kienged belőle, másokat meg nem. Erre a mechanizmusra már hat a környezet, és bizonyos körülmények között az utódok nemzedékeit is befolyásolja. Lamarcknak valahol igaza volt: olykor igenis továbbörökíthetők a szerzett tulajdonságok. Bebizonyosodott, amit intuitíven mindig is éreztünk.
Büszkén hátradőlhetünk — megint legyőztük a tudósokat. A megérzés diadalmaskodott a hideg ész felett. De ez még nem minden. Valljuk be, hogy a ma uralkodó szemlélet még mindig tartalmaz egy eléggé sajátos elemet. A pillanatnyi dogma szerint az élet, ez az egész káprázat, „véletlenül” jött létre. Pár molekula egymásnak ütődött, mint a dodzsemek, fortyogtak erre, fortyogtak arra, sejthártya alakult körülöttük, s íme bacilus, papucsállatka, Michelangelo! Azt hiszed, viccelek, mert a papucsállatka messzebb van a szobrásztól, mint a bacilustól, pedig nem, legalábbis időben. Az élőlények legalább négymilliárd éves történetének háromnegyedében (mai tudásunk szerint) csak sejtmag nélküli lények úszkáltak, a sejtmagos egysejtűektől Michelangelo már csak egy ugrás. Az egész megalomániás dinoszaurusz-hókuszpókusz alig több, mint kétszázmillió éve kezdődött, a földi élet egészének távlatában szinte tegnap.
De térjünk vissza a lényegre. Ha véletlen mutációk sorozata hozza létre a változást, akkor minden közbülső lépésnek életképesebbnek kell lennie az előzőnél. Bonyolult szerkezeteknél ezt sokszor nehéz elképzelni. Egy fonálféreg, a Myrmeconea neotropicum madarakban élősködik. Először a Cephalotes atratus nevű hangyafajban él, ahonnan akkor juthat be a madárba, ha az megeszi a hangyát. Miképp oldja meg, hogy a madár bekapja a hangyát? Vörösre színezi a potrohát, ami így érett gyümölcsre hasonlít. Sőt, ráveszi a gazdáját, hogy feltűnő módon felemelje a potrohát.
Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Myrmeconema_neotropicum#/media
A gének ugyebár fehérjéket kódolnak. Hogy lesz egy új fehérjéből fiziológiai és viselkedésbeli változás egy másik fajban? Miként alakulhat ki egy ilyen bonyolult mechanizmus véletlenül? A jelenlegi álláspont szerint a féreg mutált génje megváltoztat egy fehérjét a féregben. Ezzel valahogy ráveszi a hangyát, hogy egy icipicit elkezdjen gyümölcsre hasonlítani. Így egy icipicit nő az esélye annak, hogy egy madár bekapja a hangyát. Tehát a féreg egy icipicit sikeresebb lesz a szaporodásban. Majd további mutációk sora a féregben elvezet a felemelt piros potrohhoz a hangyában.
Ez körülbelül olyan, mintha azt mondanánk, hogy a nénikéd kék házán kicserélünk egy téglát fehérre, így egy icipicit jobban fog hasonlítani a Tadzs Mahalra, emiatt évente egy turista összetéveszti vele, és belépti díjat fizet. A turistáktól csordogáló pénzből aztán további téglákat cserélünk fehérre, mire fokozatosan egyre több turista jön, tornyokat emelünk, és a végén a ház ott a Pipacs utca sarkán a megszólalásig hasonlít majd a Tadzs Mahalra.
Sok szerencsét. Én ilyen, kezdetben értelmetlen átalakulást leginkább akkor tudok elképzelni, ha van célja. Ha a jövőbeli szárny „gondolata” már ott van a gyíkban, amelyik menekülés közben leveti magát a fáról és kitárja a végtagjait, hogy lassítsa a zuhanást. Merthogy ugye elvileg az is lehetséges, hogy a mutáció nem véletlen. Hanem ugyanaz a szándék hozza létre, amelyik eredetileg is megalkotta az élőlényeket, amelyik folyamatosan a környezethez igazítja őket, kitalál mindenféle ámulatos formát meg életmódot. Ne a felhőkön üldögélő, kőtáblák útján rendelkező férfiúra gondoljunk. Őt már egy kicsit túl sokat emlegették, és a történet, mely szerint hat nap alatt elintézte az egészet, nem bizonyult helytállónak. Különben is egy cseppet túl antropomorf meg patriarchális az illető, az ilyesmi ma nem divat.
Forrás: Stefan Keller, Pixabay
Ettől még létezhet teremtőerő, amelyik mindent ki akar próbálni. A lét mindenféle fajtáját. Repülő halat, úszó madarat, fotoszintézist, savban meg gejzírben lubickoló lényeket, a világűrt is túlélő medveállatkát. Amelyik minél nagyobb változatosságra törekszik, minél elképesztőbb lényekre. A mimikri jó példa lehet erre. Amikor egy hínárban rejtőző csikóhal már valamennyire hasonlít a hínárra, biztos, hogy jól jön egy mutáció, amely még hínárszerűbbé teszi. De ennek a folyamatnak valahogy el is kell kezdődnie. Nyilván nem tudatos vágyról beszélünk, de mi van, ha a csikóhal valahol a léte mélyén szeretne a rejtekadó hínárra hasonlítani? És a mutációk sora egyáltalán nem véletlenszerű, hanem ebből az ősvágyból ered?
Leveles tengeri sárkány. Forrás: James Rosindell - CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=45692802
Furcsa ötletnek tűnhet, de talán átérzed, hogy mit is akarok mondani. A lényeket nem csak mechanikus szerkezeteknek foghatjuk fel, hanem lüktető kis energiacsomóknak is, akik nagyon is tudják, hogy mi kell nekik, mit akarnak, merre kell fejlődniük. Miért van ennyiféle élőlény? Az iparban a hatékonyabb eljárások kiszorítják a régebbieket. Amikor kijön az új operációs rendszer, a kissé korábbi változatok még léteznek egy darabig, de a húsz évvel ezelőttit rég elnyelte az idő homálya. A természet nem így működik. Kifejlődtek a többsejtűek meg a gerincesek, de ettől még velünk vannak az egysejtűek meg az igazi tudományos objektivitással „alsóbbrendűnek” nevezett állatok. Amikor egy természeti katasztrófa miatt kipusztul a fajok jó része, a megmaradt kis vakarcsok robbanásszerűen fejlődni kezdenek, új formákat létrehozva, amelyek betöltik az űrt. Így léptünk be mi, emlősök is a dinoszauruszok helyébe.
A fizikusok már réges-rég tudják, hogy a billiárdasztal-világegyetem modellje lejárt. Lehet, hogy a biológiában is itt az idő észrevenni, hogy nem egymásnak csapódó golyók vagyunk? Lassanként kiderül, hogy a világ sokkal érdekesebb, mint amilyennek egy időben hittük. Az öröklés szó egyenesen az örökkévalóságba kapcsolódik — ahonnan jövünk és ahova megyünk.
A Nagy Testvér nyomdokain haladva mi is akartunk narancsot termeszteni. Az más kérdés, hogy hamarosan igaza lesz Pelikán elvtársnak. Az éghajlat már nincs messze attól, hogy alkalmas legyen a narancstermesztésre.