A társas lény
Szindbád úgy gondolta, helyénvaló az Olvasó elnézését kérnie, ha a mai ömlengés (ismét) túlságosan okoskodósra sikeredik. Remélte, az Olvasó nagylelkűen elnézi ezt a gyengeséget. Tudod, mondta, itt a vadonban egy kicsit másképpen festenek a dolgok, különösen amikor az ember a magányosan kószáló macska, akinek minden hely egyforma.
Forrás: Gijs Coolen, Unsplash
A téma az emberi kapcsolatok, melyeket erősen próbára tesz az utazás — kezdte mai tűnődését. A tér kinyílik körülöttünk, mégis láthatatlan buborékban utazunk együtt a társainkkal. Ha egyedül megyünk, a saját rettenetes oldalainkkal találkozunk hamar. Jelentőségteljesen az Olvasóra nézett. Azt mondod, neked csak nagyszerű oldalaid vannak? Cseréljünk! Bár nem hiszem, hogy jól járnál vele.
És nem csupán önmagunkkal, de a társunkkal vagy társainkkal is ki kell jönnünk valahogy. Egyeseknek muszáj minden második nap fagyit enniük, és hetente legalább egyszer dinnyét — ezzel elég könnyen együtt lehet élni, különösen ha az illető dolgok kaphatók a boltban. Amikor valakinek ötvenkilométerenként félórát kávéznia kell egy műanyagszékes helyen, az már sokunknak nagyobb próbatétel. Akárcsak a felfedező, aki teljes tudományos kíváncsiságát az útközben fellelhető kocsmák italkészletének tanulmányozására fordítja. Az anyagfüggőség azonnal kibukik az úton. Jó, mindnyájan függünk valamitől, de van, aki egy hétig vidáman elvan fügés kekszen, másnak meg naponta ötször be kell pumpálnia valami tudatmódosítót, hogy egyensúlyban tudjon maradni.
Forrás: Aziz Acharki, Unsplash
Vajon ma hányszor fogunk megállni kávézni — tűnődött. Az itteni stoppolásról nem zengtek ódákat, és elég bizonytalanul battyogott ki reggel a pálya melletti kis parkolóba. Újabb angolszász ország... Jó, legalább nem Amerika. Az aszfalton csak egy-két kempingkocsi meg rozzant teherautó vesztegelt. Az egyik utazó épp jött vissza a kocsijához. Nem nagyon van hely — válaszolta Szindbád érdeklődésére. De legalább nem volt kapásból elutasító. A kocsiteteji sátorból hamarosan előkerült egy kedves lány is. Átpakolás, bon giorno, másfél éve Ausztráliában utazó, dolgozó, búvárkodó, cápákkal úszó olasz pár. Az első megkérdezett kocsival rögtön célba, 500 kilométer, az ausztrál statisztika eddig nem rossz, gondolta Szindbád.
Az ember társas lény, és ilyenként tudattalanul vonzódik a többekhez, még akkor is, amikor azt hiszi magáról, hogy egyedül szeretne lenni — folytatta morfondírozását. A társkereső radar magától beindul egy bizonyos időnyi egyedüllét után. A stoppolás nyilván az egyik legkiválóbb szűrő, aki magától megáll, mindig a kultúra legjobb arcai közé tartozik. És itt a többi idegen is, már nem a földönkívüliek, hanem akikkel az ember az út során összesodródik. Amikor egyedül megyünk, egész állatkert nyílik meg előttünk, olyanokkal barátkozunk, akkikel máskülönben szóba sem állnánk. Nyelvtanulásra igencsak alkalmas. Amikor törökül tanultam, a helyi nagyokosokkal semmire sem mentem, dohogott magában. Mondták bonyolult törökül, mikor látták, hogy nem értem, átváltottak angolra. A teherautósofőröktől viszont fel lehetett szedni egyszerű, használható mondatokat. Ezekben a helyzetekben egyből kiderül, hogy a mozdulatok, nézések, testbeszéd mennyivel fontosabb a nyelvtani szabályoknál. A társalgási zsebkönyvekből többnyire hiányzó kulcsmondatok is hamar felszínre kerülnek.
Angolul vagy olaszul? — kérdezte a lány. Italiano lento, lassú olaszul, mondta Szindbád, bár persze ilyen nyelv a valóságban nem létezett. Azért megértették egymást, és a hosszú, egyhangú úton csendes időszakok is akadtak, amikor a gondolataiba merülhetett.
Az úton hamar kiderül, hogy mindenkinek mennyire más a normális, gondolta. Egyesek simán lenyomnak ezer kilométert két tízperces szünettel, másnak meg egy kétszázkilométeres buszozás olyan, mint a Grönland-átkelés. Fel kell készülniük rá, egy napig hősiesen küzdenek vele, majd ki kell pihenniük. És előre nem tudjuk, hogy kivel lesz dolgunk. A legtöbben a saját határaikkal sincsenek tisztában. A tapasztalt utazó valamelyest képes felmérni potenciális társait, és pár kérdés is jól jön. Nagyon őszintén és reálisan mennyit tudsz gyalogolni egy nap ezzel a kilenc batyuval? Tíz kilométert? Ötvenet? Van, aki kettőt sem. A nyafogás külön fejezet. Mindenkinél elszakad valahol a szál, de a Himalája-mászónál nem pont ott, mint annál, aki még nem készült fel teljesen a János-hegy meghódítására.
Na és aztán persze itt a bolondság. Szindbádban felötlött a lappföldi tábor, ahol valaki hirtelen elrikkantotta magát: Van két helyünk, ki jön az Északi-fokra? Jövünk, mikor indultok? Most. Adjatok tíz percet. Szóval nem volt sok idő felmérni a társakat. Egyikük, egy sugárzó szemű, végtelenül spirituális lány mezítláb jött. Amikor megtudtuk, hogy egyáltalán nincs cipője, szereztünk neki, amit aztán ügyesen elrejtett, biztos, mert közvetlen kapcsolatot akart Pacsamamával. Bár rendelkezett egészségbiztosítással, eltört karját göcsörtös faággal rakta sínbe. Éjjel fürdött a fjordban, és folyton elkószált. Pulikutyának éreztem magam, sóhajtott Szindbád, állandóan köröznöm kellett, hogy a nyájban tartsam az ártatlant.
Forrás: Steffen Junginger, Unsplash
Persze — fűzte tovább a gondolatot —, az ember nem mindig akar bevált módon, hatékonyan utazni, hanem kinyitja magát mindenféle furcsaságnak, hogy tágítsa a határait. A svéd lány valószínűleg többet tanított nekünk, akik egy bizonyos mértékig működőképesnek tartjuk magunkat, mint fordítva. Akivel jó utazni, azzal általában együtt lenni is az. Egyhavi együtt utazás (nem hotelről meg taxiról beszélünk) bőven felér egy évi együttlakással. Párkapcsolati próbára nem nagyon tudok izgalmasabbat és tanulságosabbat egy jó hosszú stoppolásnál — vonta le a következtetést. Bár a már említett Himalája-mászóknak biztos más a véleménye.
Erdő, erdő és még több erdő, végig az autópálya mentén. Pedig Ausztrália a legszárazabb kontinens, de hálistennek a keleti tengerparti sávra ez tényleg nem áll, gondolta Szindbád. Szinte nem is lehetett látni egyebet, csak zöldet, ezüst-alabástrom, illatos eukaliptuszfákat. Ezt a földrészt nemrég lopták el az őslakóktól, kevés az ember, Európához képest sok a megmaradt természet.
Sydney etnikai összetétele nem sokban különbözött Szingapúrétól. Kínaiak, indiaiak tömege, csak itt még arabok meg spanyolajkúak is akadtak, illetve mutatóba egy-egy rózsaszín (ún. fehér). Errefelé, vidéken kifehéredett a népesség, őslakó pedig egyelőre sehol sem bukkant fel. Vajon hogy élhetnek együtt ezek a rétegek, gondolta Szindbád. Ugyanaz van, mint Amerikában, hogy a bevándorlók gyerekei beesnek a két kultúra közötti lyukba, amit aztán kitölt a megdonálc? Jön hát a felszínes jópofáskodás, hisz az embereknek nincsenek mélyebb kapcsolataik. Ne ítéljünk előre, feddte meg magát. Az ausztrálok eddig nagyon barátságosnak látszottak, még a határ minden zordságot nélkülöző egyenruhásai is csacsogtak a belépőkkel, ami nem volt éppen mindennapi.
Ami az útítársakat illeti — folytatta —, egyvalaki biztosan jelen lesz. Bármilyen messzire is szaladunk, előle nem tudunk elmenekülni. Legfeljebb egy kicsit kibillenthetjük a begyepesedettségéből, szembesíthetjük a fárasztó dolgaival, elhalmozhatjuk helyzetekkel, amelyekre lépnie kell valamit. Amikor az ember öt órát áll egy tábla árnyékában, nem csak az derül ki, hogy állja-e a hőséget, de az is, hogy mennyire érdekes magának. Hogy bírod az egyedüllétet? Szoktál beszélni magadban? — hunyorított az Olvasóra Szindbád.
Forrás: Gerd Altmann, Pixabay
Ez költői kérdés volt; mindenki beszél magában. Legfeljebb nem hangosan, meg az sem mindegy, hogy milyen mondatok keringenek a fejünkben, és hogy rémülten rikoltozva vagy nyugtatón duruzsolva. Vagy akár, hogy milyen nyelven. Mert utazás közben azt is könnyebb átváltani.
Persze az utóbbi időben lett egy nagy csalás, ami megér egy külön misét. A telefonnak nevezett mindentudó kis számítógép már mindenkinek ott lapul a zsebében. És ha nagyon el vagy keseredve a tábla mögött, ami épp csak eltakarja a fejedet a negyvenkét fokban, felhívhatod anyukádat.
A fenébe — mondta Szindbád félhangosan. Már megint mennyi zöldséget összehordtam. De mire is akartam kilyukadni? Hosszan eltűnődött. Azt hiszem, akár a nevezetes macska a forró kását, egy kérdést kerülgetek. Mit tehetek, hogy mosolygósabban, könnyedebben, áradóbban utazhassak együtt Szindbáddal?