Fényforrások

A gondolkodás művészete 3.

Rövid közérdekű hír

Tudom, hogy van, aki nyelvleckének használja a dupla levelet, ám ha úgyis csak a magyart olvasod, a következőképpen iratkozhatsz le az angolról:

Minden levélben, többnyire legalul megtalálható a SUBSCRIBED gomb. Kattints rá.

Kissé lejjebb gördítve, a NOTIFICATIONS alcím alatt az ALDEBARAN99ENGLISH-t állítsd át szürkére.

Vigyázz, hogy a sima ALDEBARAN99 zöld maradjon, és továbbra is kaphasd ezeket a nagyszerű írásokat…

A múltkor szóba kerültek a tiszta források. Ha meg akarjuk érteni a dolgokat, a mai, nem mindig annyira könnyen átlátható információtengerben az egyik első kérdés: Tulajdonképpen honnan is tudunk (vélünk tudni) valamit?

Forrás: Balikó András, Unsplash

Szindbád egyszer a török hegyekben stoppolt. — Van errefelé medve? — kérdezte a vezetőtől. — Varmış! — felelte az csillogó szemmel. Ez nagyjából annyit tesz magyarul: „Úgy, hírlik, van.” Ha látott volna, ezt mondta volna: Var, var! „Van bizony!” A török ezt a különbséget ragozással érzékelteti, és sok nyelv még ennél is jobban szétválasztja a különböző forrásokból származó információt. Egyes északamerikai indián nyelvek másképp ragozzák az igét, ha a beszélő látta a történést, ha más érzékszervvel észlelte, ha közvetett bizonyítékát látta, ha valakitől hallott róla, stb. Talán az angol függő beszédet is felfoghatjuk egy ilyenfajta különbségtevés maradványának. Már a nyelvtani formulával jelezzük, hogy az illető véleményéről van szó, nem a sajátunkról.

A mai világban a világról alkotott elvontabb tudásunk igen csekély része származik közvetlen tapasztalatból. Honnan is tudjuk a dolgokat? Hát… Tanultuk az iskolában. Mondták a felnőttek. Írja a Biblia. Írta a fészbuk. Láttuk a jutyúkon. Bebizonyította a tudomány. Elég kevés olyasmi van, amiről a saját érzékszerveinkkel győződhettünk meg.

A közvetlen érzékeléshez viszonylag közelálló azoknak a tapasztalása, akiket személyesen ismerünk, és akikben bízunk. Itt van például a pletyka, ez a méltatlanul lenézett társadalmi ellenőrző mechanizmus.

Forrás: Birmingham Museums Trust,Unsplash

Persze a pletyka nem mindig megbízható; még ha igaz is volt az eredeti hír, hozzátehettek, eltorzulhatott. A pletykáról általában tudjuk, hogy félrevihet, de „komoly” hírforrásoknál ez nem mindig nyilvánvaló. Amikor Kolozsváron laktam, egyszer valamelyik helyi média megírta, hogy ebben és ebben a magyar kocsmában etnikai incidens történt. Másnap bementem, megkérdeztem a csapost, aki elmondta, hogy teljesen másképp történt az eset, mint tálalták. Ettől függetlenül a hírt az összes magyarországi lap átvette.

Mi van, ha minden hír ilyen? Vagy legalábbis egy jelentős részük?

Forrás: Szüdi János, Unsplash

És mi a helyzet a nyilvánvaló dolgokkal? Amelyeket igaznak tudunk, bár már nem is emlékszünk, hogy miért. Illetve, ha eltűnődünk, talán eszünkbe jut egy gyerekdal:

„Piszkos a kezem / meg a tenyerem, / akkor kapok betegséget, / ha nem mosom meg./ De én megmosom, / vízzel-szappannal, / meghalnak a bacilusok / nem lesz semmi baj.”

Pedig van egy kis baj, ebben az esetben például az, hogy a szervezetünkben élő negyvenmilliárd mikroorganizmus óriási többsége a mai tudásunk szerint szimbiózisban él velünk, és az ilyesfajta mondókák teljesen hamis képet festenek a világ összefüggéseiről. (Hogy a kretén sugallataikról ne is beszéljünk.) Már persze ha hiszünk azoknak a biológusoknak, akik ezt állítják. Vajon ki számolta meg a kis mütyüröket?

A nevelő célzatú rigmusoknál még nagyobb hatással volt ránk a hivatalos oktatás, ahol kerek-perec megmondták, hogy mit kell gondolni. „Hős királyunk elvezetett minket a paradicsomba, hol boldogan éltünk örökkévalóságokon keresztül. Sajnos, aztán jöttek a gonosz csucsundrákok és kitúrtak minket.” Párszáz kilométerrel odébb nem pont ez áll a történelemkönyvekben. „A szörnyeteg nyunyundrák (ezek mi lennénk) nem átallottak betolakodni ősidők óta fennálló, híres birodalmunkba. Ám óriási áldozatok árán sikerült visszafoglalnunk apáink földjét.” A két tanból legalább az egyik biztos, hogy nem igaz. Hogy döntjük el, hogy melyik? Az emberek többségében e kérdés fel sem merül. Nyilvánvaló, hogy a mi leírásunk tükrözi a valóságot, a másik fél pedig hazudik.

Ha tényleg kíváncsiak vagyunk az igazságra, utána kell néznünk a forrásoknak.

Forrás: Wojciech Pacześ,Unsplash

A muzulmánok a „könyv vallásainak” nevezik a három nyugati hitet, hiszen (legalábbis elvben) egy-egy írásgyűjteményen alapulnak. Ha megkérdezzük a hívőt, honnan tudja, hogy a Biblia, a Korán vagy a Talmud tényleg Isten szava, elnéző mosoly ül ki az arcára. Az is lehet, hogy feldühödik a pimaszságunkon, netán megfenyeget, hogy pokolra kerülünk. Hogy lehet a nyilvánvalót megkérdőjelezni? Megint ott tartunk, mint az előbb: különböző embercsoportoknak más és más nyilvánvaló. És mindegyik nem lehet egyszerre igaz.

Egy előnye mindenképp van ezeknek a feltételezett igazságoknak: legalább egy kultúrán belül egységes világképet teremtenek. A hetvenes évek tévéje nem volt olyan jó, amilyennek a békés, nyugodt idők iránti nosztalgia láttatja, de a javára írhatjuk azt, hogy közösséget épített. Nem csupán a magyar rezervátum akkor még csaknem tizenegymillió lakosából, de abból a másik 2-3 millióból is, aki a határ közelében élve fogta az adást. Mindenki ugyanazokat a filmeket nézte, ugyanazokat a híreket hallotta, és, ha nem is hitte el őket, ez adott valamilyenfajta közös alapot, amire építhettük a kommunikációt. Az érettséginek is volt régen ilyen szerepe: aki végigjárta a középiskolát, arról lehetett tudni, hogy hallott bizonyos dolgokról, elolvasott bizonyos irodalmi műveket; nem a nulláról kellett kezdeni a beszélgetést. Volt közünk a másik emberhez, aki szembejött velünk az utcán.

A közös valóság azóta lesüllyedt a bulvárlapok szintjére, mi pedig beköltöztünk a visszhangbuborékjainkba. Minél több laposföldes videót nézünk, annál többet tesznek elénk, és ez lesz a valóságunk. Kissé olyan, mint a városi legendák: annyi helyről jön ugyanaz az információ, hogy logikus képpé áll össze. A végeredmény: egymás mellett élő emberek teljesen más valóságban élnek, ami nem biztos, hogy elősegíti az együttműködést.

Forrás: Pawel Czerwinski, Unsplash

Egyes népi filozófusok gondolatai megtalálták az utat a pólókra. „Mindenkinek hinnie kell valamiben. Én azt hiszem, iszom még egy sört.” Ha nem akarunk alkoholisták lenni, tényleg hinnünk kell valami értelmes dologban. De miben? Pár évtizede még könnyebb volt, sóhajtunk, nem vontak kétségbe mindent, mint ma. A középkort csak kitalálták, a tej nem is élet-erő-egészség, a jó sikérből rossz glutén lett, a bacilusok meg hasznosak? Most mihez tartsam magam?

Na várj csak, majd én megmondom… Jól figyelj! Ja, és persze készítsd szépen elő a bankkártyádat.

Forrás: Christian Bodhi, Pixabay

Á, majd inkább a jövő héten. Ez most még csak a bevezető. Mindenesetre az információtengeren való navigálás kezdete lehet, hogy tisztázzuk az adatok, ideák forrását. Azt hiszem, ha egy kicsit utánajárunk a dolgok eredetének, már előreléptünk valamennyit. Honnan is származik ez? Ki dobta be a köztudatba? Az alternatív médiában például közhely, hogy — egyebek között — a Wikipédia erősen manipulált közeg. Ha ezzel számolunk, akár idézhetünk is belőle. „A Wikipédia szerint…” „XY ezt mondja.” „Az ipse az Aldebaran99-en abban hisz, hogy...” Ha általános kinyilatkoztatásoktól visszajutunk konkrét emberekhez, médiumokhoz, eseményekhez, már tisztul a kép.

Igazán érdekessé akkor válik a felfedezés, amikor többfajta, egymásnak ellentmondó forrásból kezdünk tájékozódni. Ki mersz-e lépni a visszhangbuborékodból? Már többször emlegetett Daniel Schmachtenberger barátunk azt ajánlja, hogy ha valamiről kialakult véleményünk van, keressük meg az ellentábor legértelmesebb arcait, és időnként nézzünk rá, mit mondanak. Ha másért nem, legalább azért, hogy értsük, miként áll össze az ő valóságuk. Persze a csatában álló felekkel óvatosaknak kell lennünk: sokszor mind a két gladiátort ugyanaz a kéz küldi az arénába.

Nem olyan régen megint Törökországban stoppoltunk. (A kisázsiai stoppolás roppant informatív.) Felvett egy ukrajnai származású ember, aki Mariupolban tartózkodott az ostrom idején, és igencsak mást mesélt az eseményekről, mint bármelyik oldal trombitásai. Az ilyesmi szerintem közelebb áll a saját tapasztaláshoz, mint a médiából szerzett értesülések. Minél közelebb kerülünk az érzékszervi észleléshez, annál közelebb vagyunk — hát azt nem mondom, hogy az igazsághoz, de valami használhatóbb igazsághoz. Ha egy új gyógynövény hatását akarod megismerni, persze, hasznos elolvasni a könyveket, meghallgatni a füvesemberek tanácsát, de igazán akkor fogod megtudni, hogy mit művel a testedben, ha kipróbálod.

Izsóp. Forrás: Sten,CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=3844823

Az emberi érzékszervek rendkívül sok mindent képesek felfogni, ha előzetes elképzelések helyett odafigyelünk arra, amit közvetítenek. Persze a „saját szememmel láttam a tévében” nem igazán érvényes, mert lehet, hogy ezer teljesen másmilyen esemény közül válogatták ki azt az egyet, ami eljutott hozzánk. Hogy milyen szándékkal tesznek elénk valamit, külön téma. Talán érdemes elgondolkodni azon, hogy mik voltak a közoktatás eredeti céljai. Ott lehet közöttük az, hogy passzív befogadóvá, engedelmes, terelhető gyapjútermelővé tegyen?

Az ipse az Aldebaran99-en ezzel szemben azt mondja, hogy az igazi fényt a saját szemeddel látod. Az igazi tudás a saját tapasztalásodból ered. Hogy merd megkérdőjelezni, amit az ó, de nagy emberek állítanak, vagy amit mindenki tudni vél. Hogy higgy jobban magadban, az eszedben, az érzékelésedben. Az a nyolcvanhatmilliárd idegsejt csak nem véletlenül került oda a koponyádba.