Váratlan szabadulás

Nem szoktam napi politikához kötődő eseményekről írni, de ez a nagy újság több témánkkal is összefügg. Ha nem zárod el magad teljesen a hírektől, valószínűleg értesültél arról, hogy június 24-én kiszabadult a börtönből Julian Assange. Nem a kenyérbe sütött kötélhágcsón ereszkedett le a torony faláról, hanem valósággal kiengedték a tömlöc kapuján a smasszerek.

Forrás: Gabriel Miklós, Unsplash

Hősünkről a mainstream sajtó igencsak furcsa, ál-semleges stílusban szokott írni, mint valami gyanús alakról, aki homályos ügyekbe keveredett. Hogy miért fontos Assange, arról mindjárt, de előbb egy nagyon rövid áttekintés. Tulajdonképpen ki is ő?

Julian Paul Assange az ausztráliai Mágneses-szigeten született (ahol Szindbád, az utazó is megfordult nemrégiben). Élete maga a kaland, művészek, rebellis és szektatag apák, sűrűn változó lakóhelyek és iskolák között nőtt föl, majd elsőrangú hekkerré vált, amolyan intellektuális Robin Hooddá. Betört mindenhova, beleértve a NASA-t és a Pentagont is, de nem pusztított, csak közzétette, amit talált. 2006-ban megalapította a Wikileaks-t, a kiszivárogtatott dokumentumok közlésével foglalkozó nonprofit sajtószervezetet.

Forrás: Wikipédia

Az amerikai hadsereg által elkövetett tömeggyilkosságokért és egyéb nagyszerű tettekért, amelyekről a Wikileaks lerántotta a leplet, persze senkit sem vontak felelősségre, csak azokat, akik beszámoltak róluk. Assangét először megpróbálták szexuális bűnözőnek¹ beállítani. Svédország letartóztatási parancsot adott ki ellene, óvadék ellenében szabadlábon maradt Angliában. A modern boszorkányüldözés elől az ecuadori nagykövetségre menekült, ahol politikai menedékjogot kapott. Hét évig bújt a londoni követségen, majd, mikor Ecuadorban Amerika-párti kormány került hatalomra, kinyitották a kaput a brit rendőrök előtt. Öt év magánzárkával és pszichikai kínzással fűszerezett jogi huzavona következett, hogy kiadják-e az USA-nak kémkedés és egyéb nevetséges vádak miatt. (Miután már nem volt rá szükség, a szexuális vádat a svédek csendben ejtették.)

Ismertsége szerencsére rengeteg embert mozgósított Assange oldalán. Jogászok, tüntetők, újságírók küzdöttek reménytelennek látszó ügyében. Ha érdekelnek ennek a detektívregény-szerű részletei, Craig Murray, volt üzbegisztáni brit nagykövet, skót hazafi és szabadságharcos blogját ajánlom (meg egyébként is). Félő volt, hogy kiadják Amerikának, ahol nemcsak életfogytiglan, de borzalmas bánásmód, na meg esetleg Jeffrey Epsteinéhez hasonló „öngyilkosság” várt volna rá. Már-már ott tartott az ügy, hogy ausztrál cowboy menni Amerika, amikor egyszercsak vádalku fejében a legtöbbünk számára váratlanul szabadon engedték.

Forrás: Jakartaglobe.id

Mondanunk sem kell, hogy Assange teljesen ártatlan. Egyetlen bűne az volt, hogy közzétette recsegő-ropogó, demens földi szuperhatalmunk és más kormányok, hadseregek, ügynökségek egyes, saját maguk által leírt vagy kamerára vett, titkos rémtetteit. Elítélése óriási csapás lett volna a már eddig is erősen megtépázott sajtószabadságnak, jelzés a magukat amúgy is cenzúrázó újságíróknak és riportereknek. Hogy az igazi újságírás, az urak piszkos dolgainak leleplezése következményekkel jár. És hogy ne is gondoljunk olyasmire, amit nem szeretnének.

Lassan itt az ideje ugyanis észrevenni, hogy a sajtó, a média meghatározó része immár teljesen propagandává változott. A magukat függetlennek nevező csatornák nem csak nálunk, Kínában vagy Oroszországban a kormány, illetve egyéb szervezetek szócsövei. A mainstream sajtó az úgynevezett Szabad Világban éppúgy jól felépített, hírközlésnek álcázott kampányokat folytat szűk csoportok céljai érdekében. A New York Times, Washington Post és egyéb orgánumok újságírói, riporterei kiválóan élnek uraik kiszolgálásából, hogy a nagy tévécsatornákról ne is beszéljünk. Más médiamunkások egyszerűen követik az uralkodó gondolkodást, hisz a veszélyes okvetetlenkedésnél annyival könnyebb elhinni, hogy milyen szép a császár új ruhája. A valódi, oknyomozó, bátor újságíró, aki akár az életét is kockáztatja azért, hogy hírt adjon a hatalmasok disznóságairól, fehér hollóvá vált.

Közben az államok és cégek adatgyűjtése immár antiutópiába illő méreteket öltött. Szindbád, a hajós, aki nemrégiben féltucatnál több távoli országban járt, eléggé meglepődött, amikor a határokon (egy kivételével) ujjlenyomatot vettek és fényképet készítettek róla. Ha ez harminc éve történik, gondolta, fellázadunk. Most, mint a birkák, engedelmesen, lehajtott fejjel lépkedünk, amerre terelnek. A Huawei állítólagos „hátsó kapujáról”, amelyen át a kínai kormány minden adathoz hozzáfér, időnként cikkeznek Nyugaton, de hogy ez a fészbuk meg a mikroszoft tükörképe is lehet, arról udvariasan hallgatnak.

Forrás: Claudio Schwarz, Unsplash

Úgyhogy azt hiszem, az igazi hírközlők nagyon fontos szerepet töltenek be a világunkban. Ha meg akarjuk javítani a társadalmat, tudnunk kell, hogy mi történik benne. A mai információs káoszban, amelyről Daniel Schmachtenberger beszél, jó, ha vannak emberek, akiknek bízhatunk, ha nem is feltétlenül a véleményében, legalább a hozzáértésében és a becsületességében. Jellemzésükben a jobboldali, baloldali, liberális, konzervatív stb. jelzőknek nincs értelme. Az igazság bajnokai ők, intelligensek, jó forrásokkal rendelkeznek, értik a szakmájukat. Talán tévedek, de úgy tapasztalom, hogy egy ember megnyilvánulásaiból, a hangjából, a szeméből jól meg lehet ítélni, mennyire őszinte.

Forrás: NITHIN KUMAR, Pixabay

Úgyhogy itt egy pár szabadság-barát fehér holló, akire szerintem érdemes odafigyelni. Ha nem olvasol híreket, igazad van. Csak így tovább. Viszont ha igen, akkor érdemes lehet tiszta vízből meríteni.

Aaron Maté (a népszerű kanadai magyar lélekgyógyász orvos, Máté Gábor fia) rendszeresen látható például Napolitano bíró adásában. Sokat foglalkozik a szír kormány állítólagos vegyi támadásának vizsgálatával, a gázai apokalipszissel és egyéb zaftos témákkal.

Glenn Greenwald napi híradójának a Rumble videómegosztón félmillió követője van (a YouTube-on túl erős a cenzúra).

Seymour Hersh valódi veterán, aki a vietnami háború eltusolt rémtetteitől kezdve az Északi Áramlat felrobbantásáig számtalan dologról tudósít.

Jó lenne más nyelveken, például magyarul is találni hasonlókat, bár nekem egyelőre úgy tűnik, itthon ideológiai szempontból teljesen elkötelezett a mezőny valamelyik irányba. Ami a pártatlanságot illeti, talán érdemes megemlíteni, hogy a fenti három újságíró olyan zsidó felmenőkkel rendelkező észak-amerikai, aki roppant kritikus mind az USA, mind Izrael jelenlegi kormányával és hadseregével. Elemzőt és gondolkodót ismerek többet is, de a térképemen lévő tényfeltáró média-harcosokból őket tartom a legjobbaknak.

És most vissza az ünnepléshez! Assange esete messze túlmutat az ő becses személyén. Örülünk, hogy végre megszabadult, és annak is, hogy látjuk a falon a réseket. Hogy ügyében pontosan mi vált túlságosan kellemetlenné a grófoknak és báróknak, azt nem tudhatjuk. Az biztos, hogy a világméretű összefogás nélkül már rég kikészítették volna. Ám ha a legemblematikusabb lázadó visszajöhetett az oroszlán torkából, akkor minden lehetséges. Van értelme dolgozni, küzdeni az ügyekért, amelyekben hiszünk, van értelme látszólag reménytelen helyzetben kitartani, van értelme számkivetett társainkért kiállni, van értelme kihasználni ennek a végletekig korrupt és befuccsolt civilizációnak a lehetőségeit, amelyben élünk. Az igazság akkora diadalt ült június 24-én, amelyre régen nem volt példa. Éljen Julian Assange! Éljen a sajtó szabadsága! Éljen az optimizmus és a boldog jövő!

Forrás: Edu Lauton, Unsplash

1. Miközben Jeffrey Epstein esete óta mindenki számára nyilvánvaló, hogy a bolygó felső tízezerének jó része, beleértve az angol királyi család egy tagját és több amerikai elnököt, pedofil torzszülött.