Mint a vízfolyás

Itt a nyár… Az ember meggyet szed, meg általában, inkább odakint tölti az idejét, kevesebbet ül a gép előtt. Azért még nincs minden veszve. Íme egy írás a nyelvi, nyelvtanulási kérdésekkel foglalkozó Szóbagoly-hírlevelemből. Erre itt iratkozhatsz fel, ha érdekel az efféle, és akkor egy éven keresztül további ilyen témájú gondolatokat meg lelkesítést kaphatsz. Annál is inkább, mert az Aldebaranon is nyár van, és előfordulhat, hogy kimarad egy-egy hét… Kellemes nyaralást! Ha nagyon meleg lesz, nekünk, szóbaglyoknak még mindig itt a sarkvidék…

Forrás: Zdeněk Macháček, Unsplash

Kórisme: kétoldali komolyság

„Komoly probléma” – mondjuk a nehezen megoldható dolgokra. „Komoly betegség” – ha valami súlyos. Sőt: „halálkomoly”. Vajon ha a komoly dolgok ennyire nem jók, miért komolykodunk annyit az élet különféle területein? Például a tanulásban. Komolyan!
Átmentél a nyelvvizsgán? Jajj! Hányas lett a zéhád? Úristen! Hagyj békén, most nincs időm szórakozni! Tanulnom kell.
Elképzelhető, hogy egy kicsit könnyedebb hozzáállással többre mennénk?

Forrás: G.C., Pixabay

A délvidéki barátaim néha viccből szerbül vágtak valamit egymáshoz. Vajon min derülhetnek? Hogy mondtad? „Mentálnyij rányenik.” Ez mit jelent? Hát azt, hogy szellemileg sérült vagyok.
Nocsak! Egészen használható mondatnak tűnik, amikor az ember nem érti, amit mondanak. Fölhajított szem, eltátott száj, reménytelenül fölfordított két tenyér: „Já szám mentálnyij rányenik.”
Be is sorolta magát a kedvenc kommunikációs paneleim közé: „Bocsánat, betelt az agyam.” „Csak egy szerencsétlen külföldi vagyok…” „Ezen a bolygón ezt nem így mondják?” „Megmentetted az életemet!” „Butának nézel? Látnád a barátaimat!” – és így tovább.

Ha az ember elismeri a tökéletlenségét, nagy teher kerül le a válláról. Hát hogy a fenébe mondanám jól, amikor éppen most próbálom először kiejteni? Ugyan honnan tudnám, amikor most tanulom?

Amikor mások látják, hogy nem iszonyatos görcsök között fetrengünk állandóan, és nem vesszük halálosan komolyan magunkat, nekik is könnyebb megnyílniuk. Sőt, ha sikerül kissé megvihogtatnunk egy-egy anyanyelvi beszélőt, tulajdonképpen nyert ügyünk van. Attól kezdve nagy az esély arra, hogy az illető haszonleső módon, újabb nevetnivalót remélvén, körülöttünk lebzseljen. Eközben szótárként és tanárként működve észrevétlenül megtanít a nyelvre. Ja igen – közben még jól is éreztük magunkat.

Forrás: Kojo Quaicoe, Pixabay

Yağmurun narin sesi[1]

A kamionban az esőben egész nap török popzenét hallgatunk, nagyon érdekes élmény. A skála egyik vége az iráni klasszikus zene csodálatosságához közelít; világok rejlenek benne. A népzene kissé áthangszerelt változatának tűnik. A másik végén a helyi manele (romániai lakodalmas-szerű zene) található, vagyis inkább fordítva: valószínűleg a gagyibb török popzene lehet a manele egyik forrása. Megjegyezném, hogy – több magyarországi barátommal egyetemben – nem osztom a román értelmiség végletesen sznob véleményét a maneléről. Amikor meghallják, hogy eme modern népi zene egyes formáit bizonyos körülmények között szinte hallgathatónak tartjuk, hangos sikoltással ájulnak bele a bukaresti forgalomba. Persze ők nem ismerik a magyar megfelelőt, a muskátli-rockot, amely tényleg a minden zenei stílusból egyesített elviselhetetlenség sikeres felturbózása. (Szerteágazó kárpát-medencei stoppolós utak révén úgy érzem, megfelelően széles élményanyaggal rendelkezem ehhez a kijelentéshez.) A török zenének – noha egy idő után némileg unalmassá válhat – még a habkönnyű vége is túlszárnyalja a manelét. És folyamatosan nyomja a nyelv hangjait, dallamát a fülembe.
(részlet a Gyalogkakukk című könyv kéziratából)

Forrás: Takuro Obara, Pixabay

A beszélő köntös

Gyermekkorodban bizonyára te is ábrándoztál folyékonyan tudott titkos nyelvről, amelyet néhány beavatott baráton kívül senki sem ért. Ennek egyik kevésbé misztikus, ám annál reálisabb útja kívülállók által nem ismert, létező nyelvet elsajátítani. Régebben a magyar értelmiségi szülők, ha titkolódzni akartak a gyerek előtt, németül szóltak egymáshoz. „Nicht vor dem Kind!”[2] Ma ilyen helyzetben az erdélyi magyar szülők például románra váltanak, gondolom, a felvidékiek hasonlóképpen szlovákra, és így tovább. Aztán persze eljön az idő, amikor a gyerek megfejti a kódot, és ez az eszköz már nem működik. Új nyelvet kell tanulni…

A társadalom többi részétől elkülönülni kívánó közösség számára kézenfekvő megoldás lehet egy kisebb, ritkább nyelv magas szintű elsajátítása. Az emberiség dúskál szép, kifejező, izgalmas, a földrajzi elterjedésükön kívül teljesen ismeretlen nyelvekben, csak a különcködő csoportok nem veszik a fáradtságot, hogy a magukévá tegyenek egyet, pedig ezzel a gondolkodásukat is fejlesztenék, és kulturális háttérrel is gazdagodnának. Más a helyzet, ha a tudás adott: az amerikai hadseregben a második világháborúban szolgáló navahó[3] katonák – a japánokat elképesztve – rádiózáskor titkos kódként bevetették az anyanyelvüket. És persze, ha nem is folyékony beszédként, bizonyos szakmai közösségek igencsak sokban támaszkodnak egy-egy nyelvre: az orvosok például a latint használják a közönség ámulatba ejtésére. „Dermitis” sokkal jobban hangzik annál, hogy a páciens bőre piros. A karatésok a kívülálló számára rejtélyes japán kifejezésekkel élnek, és így tovább.

A másik megoldás kifejleszteni egy nyelvet. Itt van például a régi magyar rejtvényfejtők-leírta palerinofu. PA-LE-RI-NO-FU-KÖ-TÉ-SÜ. Minden betű helyett a párját illesztjük be a szóba, a többit változatlanul hagyjuk. Ez a módszer valószínűleg inkább csak titkosírásként szolgált; nem tudom, mennyi gyakorlat kellene ahhoz, hogy folyékonyan lökjük a palerinofut. A családomban spontán keletkezett „mi nyelvünk” ellenben, mely angol és magyar vonások sajátos kombinációja, szinte azonnal tökéletes folyékonysággal beszélhető, ha az ember bírja az illető két nyelvet. Ez a – kezdetben a szülők, majd a tágabb környezet megrökönyítésére kifejlesztett – kommunikációs eszköz két aktív beszélőjének, valamint néhány tisztelőjének köszönhetően ma is él, virul és fejlődik. A pusztán magyar nyelvtudást igénylő, hangzócseréken és szótag-betoldáson alapuló, szuperkönnyű mele ellenben nem rúgta el magát a porból. Batik ikeszén gonnyú makdenülni, dzseleg héléd – zsangi nalam fazi rélé ala véredzséged. Miért fulladt be? Ez a furcsaságán kívül bizonyára annak tudható be, hogy – noha félórai gyakorlással elsajátítható, és pár nap alatt ösztönös folyékonysággal gördülne a titkos nyelvre vágyó szájáról – sohasem sikerült meghódítania egynél több beszélőt.

Forrás: Pixabay

Tanulság: ha titkos nyelvre vágysz, néhány barátoddal együtt találd ki. Fontos, hogy következetes és egyszerű legyen. Ha nem több nyelv vegyítéséből jön létre (ami a potenciális beszélők számát igencsak korlátozza), a hangzócsere látszik a legkézenfekvőbb megoldásnak. A szavakat képtelenség másokkal felváltani, túl sok van belőlük, ez legfeljebb néhány kulcskifejezésnél válhat be. Frank Herbert híres Dűne-sorozatában például a beszélő mondókájába logikus módon beleszőtt „köntös” szó azt jelenti: „Veszélyes ellenség figyel minket titokban!” Egy amerikai filmben a kaszinót számolással és összebeszéléssel fejő huszonegyező-csapat szintén kódszavakkal közli egymással a kártyáit. Ez is bizonyítja, hogy az ügyes nyelvtekerőnek nem kopik fel az álla. Legyél te is titkos nyelv-ész!

Forrás: Ying Ge, Unsplash

---

[1] Az eső finom hangja (Baba Zula számából, lásd www.youtube.com/watch?v=ejyajnoPWEE)

[2] Ne a gyerek előtt!

[3] A legnépesebb észak-amerikai indián törzs