A kutyafáját!
A macska is fantasztikus állat: egyéni, akrobatikus, vakmerő, titokzatos. De ő macska, és mindig az is marad. A kutya ellenben olyan, mint mi. Hogy minket gondol kutyának, vagy magát embernek, azt nem tudjuk, de mindketten érezzük, hogy falkatársak vagyunk. Az emberfalkában persze a gyermeki (kölyöki) vonásokat megőrzött farkas-leszármazott alárendelt szerepet kap.
Forrás: Henri Breuil, Wikipédia
A hű Bodri azért elég sokat változott farkaskora óta, és nem csak a külsejében. Ha jól emlékszem, Csányi Vilmos valahol így fogalmaz: „A kutya mesterséges állat, és nagyon különbözik a farkastól.” A magyar etológus nyomdokain elindulva immár egész intézetek specializálódnak a kutyák viselkedésének kutatására. Az első genetikai kísérletnek is nevezhetjük: elődeink addig gyúrták a farkast, míg agár, foxi meg szobapincsi lett belőle. E szenvedélynek persze vadhajtásai is lettek, bizonyos testi hibás fajták szaporítását igencsak ideje volt betiltani. A harci kutyafélék hibája lelki: kiirtották belőlük a farkas természetes ösztönét, amellyel elengedi a magát megadó ellenfelet. Akinek volt kutyája, tudja, hogy minden fajta más lelkületű, és persze azon belül minden egyén is az.
Farkasutód
A kutya farkas is, meg nem is. A táplálkozása átalakult: több növényi anyagot tud megemészteni. Még képes ősével utódot nemzeni, de másképpen gondolkodik. Azért alkalmas körülmények között, mint a dingó példája mutatja, vissza tud változni vadálattá. A kutatások szerint a dingót egy Délkelet-Ázsiából mintegy 3-4000 éve bevándorolt embercsoport vitte magával Ausztráliába. A kontinenst hatvanezer éve elsőként meghódító őslakóknak még nem volt kutyájuk, hisz a farkast (jelenlegi tudásunk szerint) csak valamikor 15-40 000 évvel ezelőtt háziasították. A később érkezett emberek már hozták magukkal Buksit, aki aztán függetlenítette magát, és önálló lénnyé vált. Nem tudjuk, annak idején hány erszényes fajt irtott ki, de ma a földrész csúcsragadozójaként valamennyire kordában tartja a kivadult macskák, betelepített rókák, nyulak és egyéb méhlepényesek sok galibát okozó hadát. Már ahol még előfordul, mert a juhtenyésztők irtóhadjárata miatt megritkult. A háziállatként tartott dingó ma sem úgy viselkedik, mint a többi kutya, óvatosabb az emberrel, önfejűbb, bizonyos értelemben kifinomultabbnak is nevezhetjük.
Részben vagy egészen dingó házikutya Ausztráliában
A kóbor, illetve házi kutya között amúgy eléggé nagy az átjárás. Sok nyugati kultúrájú országban a sintér (akit magyarul gyepmesternek hívnak, © Fekete István) jórészt eltüntette a kóbor ebek hadát, ám a világ többi részén nagyszámú, félig-meddig független kutya él az ember közelében. Grúziában például egy-egy barátságos, kóbor négylábú egész napra képes az ember mellé szegődni, és noha örül, ha kap valamit, semmilyen nyomást nem fejt ki ilyen téren, egyszerűen jól érzi magát a társaságunkban.
Hogy az ember háziasította-e a farkast, vagy a farkas az embert, nézőpont kérdése. Mint már többen megállapították, nem ő etet minket, hanem mi őt. Talán úgy is felfoghatjuk, hogy e két társas vadász szociális felépítése összeillett, így szövetséget tudott kötni egymással. Egyes kutatók szerint az ősember vadásztechnikát tanulhatott a farkastól, mely nem éppen együgyű állat. Erdélyben, ahol hatalmas kutyák őrzik a nyájat, gyakran csalja lépre a kutyákat. Két példány megjelenik abból az irányból, amerről a szél fúj. A kutyák persze üldözőbe veszik őket. Azok éppen csak annyira menekülnek, hogy érdemes legyen hajszolni őket, szépen elcsalva a nyáj őrzőit. Az így védtelenül maradt juhokra pedig lecsap a falka többi része, akik szél alól jönnek, így a kifinomult szaglású ebek előtt is észrevétlenek maradnak.
Azért a kutyának az ember világában sokszor kutyasorsa van. A magyar kifejezések (és ez más nyelvekben is így van) a kutyaélet nehézségét mutatják. Ebek harmincadjára jut. Kutya világ, megkutyálja magát, megállj, te kutya! Valljuk be, sok falusi blöki ma is elég kutyául érezheti magát azon a láncon. Hiába tiltották be, még ma is előfordul, ami egy ekkora mozgásigényű állatnál különösen kegyetlen. A kennel meg az udvar elrekesztett kis sarka is. Sőt, ha nem foglalkozunk eleget ezzel a társas lénnyel, még az is, ha csak egyet tartunk belőle. Sok kutya öregkorára elég mogorvává is válik, bár ez a fajtától is függ. A lánc biztos, hogy nem segít.
Forrás: ma7.sk
Az, hogy még ma is felhasználják kísérletekhez ezt a hű barátot, megdöbbentő. A Húsbavágó kérdések című cikkben írunk a Földlakók című, az állatokkal való bánásmódot elénk táró filmről. Noha általánosságban jobb a pozitív dolgokat szem előtt tartanunk, úgy hiszem, a társadalom bizonyos jelenségeivel hasznos tisztában lenni. Ha már megírtam, hogy muszáj végignézni, bármennyire is nem akaródzott, rávettem magam erre a kínzásra. Csak több részletben ment – számoltam a hátralévő perceket. Az egyik maradandó jelenet egy aranyos kísérleti kutyusé volt, amint rémülten próbál barátkozni, hogy ne bántsák. Még nem tudom, mit lehet tenni az állatkísérletek ellen, de ez nem jó így.
A jó időben is öltözetett, ékszeres ölebek a skála másik végét képviselik. Noha Canis domesticus barátunk sok emberhez hasonló tulajdonsággal rendelkezik, nem biztos, hogy ezt mindig szó szerint kell venni. Némileg kétséges, hogy a menyasszonyi ruhába öltöztetett ebecskék teljes mértékben felfogják-e a történés spirituális jelentőségét. Talán annak a mondásnak is van értelme, mely szerint kutyából nem lesz szalonna.
Már a Doctor Who filmekben is feltűnt K91, a robotkutya, a Fekete tükör Fémfej című epizódjában pedig láthatjuk a jelenség antiutopisztikus vetületét. Úgy látszik, a robotembernek is kell társ.
Forrás: thedoctorwhocompanion.com
Fehér Agyar, Lassie meg Bogáncs… Egyes kutyákról olyasféle történetek szólnak, mint az emberekről. Többnyire a hűségüket, a ragaszkodásukat, az egyszerű, mégis szívósan életképes mivoltukat ábrázolva. És ha nem is annyira ügyesek meg mágikusak, mint a macskák, azért megőriztek valamit a világ rejtelmes oldalából. Már szó volt e lapokon Rupert Sheldrake kísérletsorozatáról, mely egyértelműen kimutatja, hogy egyes kutyák a távolból megérzik a gazdájuk hazajövetelét.
Kutyával élni egészen más, mint nélküle. Bizonyos szempontból olyan, mintha akkor lenne teljes a család. Az utóbbi tízezer évben alig találunk kutya nélküli emberi kultúrát. Talán a dél-afrikai busmanok voltak az utolsók, ők csak a bantuk érkeztével jutottak kutyához. A falusi porta kutya nélkül üres. És az a meleg jelenlét még többet számít az egyedül élő, városi embernek. Hogy hazatérünk, és valaki ugrándozva üdvözöl. A szőrös lényekhez pedig valószínűleg még majomkorunk óta vonzódunk.
Önmagunk megismeréséhez sokat hozzátehet négylábú társaink megfigyelése. Bőven van köztünk hasonlóság, csak hát az eb egyenesebb. Nem áll az érzelmei útjába az a zakatoló, beképzelt, nyughatatlan, ennek a bolygónak annyi galibát okozó szerv, az emberi elme. Noha egy kicsit ő is képes néha ravaszkodni, alapjában véve derék jószág. Amiképpen — minden ellenkező látszat ellenére — mi magunk is.
Csak néha nem látunk ki a saját gubancainkból...
Forrás: Puli1989, Wikipédia
Angol kiejtése megegyezik a canine „kutyaféle” szóéval.