Nemrégiben megkérdezték tőlem, hogy miért írok olyan gyakran tudatmódosító szerekről. Még olyan cikkekben is, amelyeknek más a fókusza, újra és újra felüti a fejét ez a témakör. Mintha folyamatosan lőnéd magad, hangzott az enyhe korholás, holott még fekete teát sem iszol.
A válasz egyszerű: a téma időszerű. Nem tudom, volt-e olyan kor az emberiség történetében, amikor ennyire rá voltak kattanva az anyagokra. Nálunk még istenes a helyzet, a mi kis mezei szesz-cukor-kávé-cigi-nyugtató-apokalipszisünk nem fogható Amerika fentanil-armageddonjához, büszkén kihúzhatjuk magunkat, jutalmul bedobva egy marék fincsi gumicukrot. Nyámmm!
Forrás: gefrorene_wand, Pixabay
A cucc persze csak a dopaminhelyettesítés legdirektebb formája. Az önkurkászás egy másik fajtája a szakadatlan csámcsogás. Megfigyelted már, hogy hányan tömik a fejüket az utcán? Ha elég régen élsz, emlékezhetsz rá, hogy ez korábban nem így volt. Az emberek anélkül is embernek érezték magukat, hogy folyamatosan szürcsöljenek, majszoljanak, szopogassanak, rágcsáljanak, mint valami házilégybe oltott csincsilla. Bizonyára részben a kapkodás következménye is a mai helyzet, régen több idő volt leülni egy jó ebédhez, most meg menet közben kell felmarkolni a kalóriákat, de azt hiszem, ez csak az egyik ok. Olyan, mintha hiányozna valami a szervezetünkből, és ezt próbálnánk bepótolni.
Forrás: Felix Wolf, Pixabay
Hát igen, a testünk érzi, hogy min tartjuk. Amióta műtrágyával felrobbantott növényeket eszünk, hiába hizlalódnak akkorára, halványan világít bennük az őserő. Gyerekkoromban a hónapos retek még a dióméretet sem érte el, ma meg egy kisebb almával is felér. De nyomelemeknek nyoma sincs benne. A beltartalma szegényes, amiképpen a miénk is, azért tutujgatjuk magunkat állandóan valamivel.
A cucc, evés, felszínes szex bandájába nemrég bekerült egy merőben új, a többieknél még rafináltabb haramia, a képernyő. Nagyjából mindenki ledobta előtte a fegyvert, akit ismerek. A fiatalokat teljesen letarolja a telefon, sokan vécére sem tudnak elmenni nélküle. A sima számítógépet sem kell félteni, és ott feszít a jó öreg tévé is, főleg az öregeknél, akik nem merülnek derékig az okostelefonba.
Nem tudom, a telefon mennyire okos, bár ha unatkozik, magától is felhív embereket. A nagy platformok algoritmusait viszont tényleg iszonyú okosan tervezték meg. Lehetne nemes célok érdekében is, megmutatni az embereknek, milyen szép a világ, és milyen jól együtt lehet működni. Ehelyett úgy optimalizálják őket, hogy a felhasználóban a lehető legnagyobb függőséget idézzék elő. Minden képernyőmásodperc pénz, márpedig pénz beszél, kutya ugat. A Tiktok még a kezdő döntési pontot is megkerüli, ha bekapcsolják, magától elindul rajta a filmek lánca.
Forrás: Kaley Dykstra, Unsplash
Gyerekkoromban ment egy sorozat a tévében Híres szökések címmel. Leereszkedés a toronyból, átöltözés az apáca ruhájába, alagútásás, csupa izgalmas gyümölcse az emberi elmének, hogy visszanyerhesse a szabadságát. Mármint a teste szabadságát. Ha az elme szabadsága a cél, érdemes lehet eltűnődni a biodopamin-pirulákon, made in a saját testünk. Végül is, ha egészséges módon lökjük magunknak a cuccot a belső kertünkből, fityiszt mutathatunk a képernyőfüggőségnek. Jó, ő is tud egyet-s-mást, de már ha 50%-ban mi nyerünk, mekkora részt visszakapunk az életünkből!
Az első, ami beugrott, a gyerekkori teljes élmények voltak, az elemi érzetek. A természet. Jégmadár kék nyila a Tó fölött hajnalban. Hattyúk szárnysuhogása. A víz bársonyában áthullámozni a messzi túlsó partra, transzban heverni pucéran a kavicsok között. Az elhagyott homoktövis-ültetvény narancssárga bogyóinak különös íze. A Nap csillogása a vízen. A kis zugok a fűzfák alatt, terek, melyeket emberek építettek maguknak, évtizedekig lejárva, tiszteletben tartva egymást. Egész kis társadalom élt a Lupán, melyet egyszerűen csak Tónak neveztünk.
Gondoltam is, hogy megveszem, de közben rásózták egy milliárdosra. Szegény nem nagyon tudja, mit kezdjen vele, repülőgépet biggyesztett a homokba, teleszórta betonnal, napernyővel meg műanyaggal, és a földrajztudása sem tökéletes. „Budapest tengerpartjaként” hirdeti.1 Szóval az elemi érzetekhez új helyeket kellett keresnünk, mindenesetre a Tó időtlen boldogsága sokak idegrendszerébe örökre beitta magát. Jó, ha az ember tudja, mit keres.
Forrás: Stefanie Jockschat, Unsplash
Egy másik terület, ahonnan ígéretes lehet kiűzni a telefont, az emberi kapcsolataink. Hányan nézték meg a posztomat? Kik lájkolták a képemet? A fiúk hozzászóltak a témához, amit feldobtam?
Ehelyett akár az emberek szemébe is nézhetünk. Hallhatjuk a nevetésüket. Közvetítő rádióhullámok nélkül, csak úgy a valóságban. Megölelhetjük őket. Ahelyett, hogy külön-külön görnyednénk gép fölé, együtt kitalálhatunk valami teljesen újat. Aztán szólhatunk a többieknek is és megcsinálhatjuk.
Azt hiszem, ez a két fődolog. Amikor a szemünk beissza a gyurgyalag, a virágok ragyogó színeit, a csillagok sziporkázását, nem fog áhítozni a képernyő mesterséges villódzására.
Forrás: Dûrzan cîrano, Wikipédia
És amikor ott vagyunk a csapatban, folyik a szó meg a vigyor, miközben dagadnak az izmok, és épül az a közös valami, azt hiszem, senkinek sem kell félóránként ránéznie a fészbukra.
Neked mitől csöppen az egészséges dopamin?
Source: Adina Voicu, Pixabay
Tudom, tudom, olyasmi kell, ami könnyen elérhető, gyorsan mozgósítható, beleillik az életedbe, meg minden. Alhatsz is rá egy párat, nem muszáj ebben a pillanatban kitalálnod.
Szinte ingyen rátukmálták. Rendes is volt, épített a vízvédelmi területre egy szép megaparkolót.
"Halványan világít bennük az őserő" - ez nagyon szép. Bár gépen és kibertéren át jött, azért van ebben az írásban igaziság, amelyet nem lehet megrontani. Végül is az élet melengető sugárzása - bármely formát töltsön is fel egy-egy pillanatban - nem veszíti lényegét.