Őszi hála
Katolikus neveltetése folytán Szindbád erősen viszolygott a magukat spirituálisnak nevező intézményektől. Na meg a kötött szertartások minden formájától is. Most mégis a barátaival tartott a két pirinyó falu közötti, medvejárta dombon emelkedő templomocskába, ahol csak ünnepnapokon került sor misére. Elérkezett az őszi hálaadás unitárius ünnepe.
A szertartás a reformátusokra jellemzően szinte világi keretek között zajlott. Nem volt színes ablaküveg-transz, csengő, tömjénfüst-mámor. Noha lapult a karzaton egy szerény orgonácska, csak a hívők énekeltek. Rögtön ezzel kezdték, és az utazó rögtön át is tanulmányozta a zsoltároskönyvet. Addig-addig lapozgatta, míg végre talált egy-két, a bűntudatot, szenvedést és halált nagyvonalúan mellőző éneket. Az unitáriusoknak – tűnődött – sikerült megszabadulniuk a kanonizált kereszténység több problémás vonásától. Náluk nincs egy istenben három személy, sőt, azt a filozófiai bukfencet is elkerülik, mely szerint a próféta egyben isten is lenne. Sajnos, a szenvedés láthatólag megmaradt, állapította meg csalódottan. Körülnézett. A hely javára kellett írnia, hogy a puritán, egyszerűségében is kedves épületben sehol sem látszott az éppen kínhalált haló ember szobra, a falakat sem díszítették búskomor, magukba roskadt alistenek, szentek képei.
Bár sokat emlegették az atyaistent, maga a tény, hogy a lelkész nő volt, melengető energiát mozgatott meg a spirituális térben. A szertartás maga elég rövid volt. Néhány, szinte ugyanolyan dallammal elkántált ének, idézet valamilyen nagy ember leveléből, rövid beszéd. Hogy az őszi hálaadás a Krisztus életéhez fűződő többi ünneppel ellentétben a természettel való kapcsolatról szól. Bár idén egy szem szilva, egy darab dió nem lifegett a máskor gyümölccsel megrakott fákon, a kedves hangú lelkésznő ügyesen arra kanyarította a szót, hogy örüljünk annak, amink van.
Viszonylag hamar elkövetkezett az úrvacsora. Szindbád először ösztönösen félrehúzódott, kiengedte a padból a többieket. Ám úgy rémlett neki, mintha az unitáriusoknál nem zárnák ki a valláson kívülieket a közös átlényegülésből. Hirtelen felindulásból odaállt a sor végére. Először a férfiak áldoztak, kenyeret, és bort ugyanama két kehelyből, melyeket a lelkésznő minden hívő előtt megtörölt. A közös serleg mégis adott egyfajta testvéries érzést, és hát a mikrobióma arra érdemes része bizonyára így is megtalálja az utat, hogy jótékony belső közösséget teremtsen a hívőkben. Semmiféle kannibalisztikus szózat nem hangzott el, nem emlegették Krisztus testét meg vérét, amelyet most hamm! felfalunk.
Szindbád elég békésen érezte magát, de azért kissé furkálta a kétség. Vajon szabad neki ezt? Merész cselekedetre szánta el magát, olyasmire, aminek katolikus szertartáson még a gondolata sem fordult volna meg a fejében. – Nem baj, hogy nem vagyok unitárius? – súgta oda a lelkésznőnek, amikor az odaért. – Nem baj – mosolygott. Szindbád bekapta a jófajta kenyér beléből vágott apró kockát, aztán beleszagolt az elényújtott kehelybe. Helyi, oltatlan szőlőből erjesztett bor illata szállt ki belőle. Ivott egy aprócska kortyot a színes italból, majd visszaadta.
A mise végén a székely himnusz következett, mely a magyarhoz hasonlóan nem éppen a pozitív sugallatok tárháza. Nálunk általában Dávid Ferencet tartják az unitarianizmus megalapítójának – morfondírozott az utazó –, de mintha nem ő lett volna az első.1 Mindenesetre, noha Amerikában meg egy pár más helyen is élnek unitáriusok, a református vallások e legrebellisebbjét a legmagyarabb keresztény egyháznak tekinthetjük.
Szindbád a meghatódás és a kívülállás között vacillált. Mivel neki is lettek volna bőven javaslatai a kereszténység javítására, egy pillanatra rokoni érzés fogta el a reformerek iránt. Ma a vallás tudatos téren háttérbe szorul, bár persze a felszín alatt a kereszténység két évezrede továbbra is meghatározza az európai, és ezzel a modern kultúrát, morfondírozott. Micsoda nehézségekkel kellett szembeszállniuk a reformereknek, amikor megkérdőjelezték a hatalmas egyház útjait! Ma mi az ideológia fő hordozója? – tűnődött. A fogyasztás? A tudomány? A pénz? Lesz-e bátorságunk túllépni e tévhiteken?
A mise végeztével kiléptek a templomkertbe, mely nem volt más, mint alacsony fakerítéssel körbezárt, lekaszált kis tisztás a fák között. Szindbád hagyta a gondolatait elcsitulni. A természet tiszta levegőjében, az örökkévalóság e pillanatában az elemi érzések domináltak. Az őszi délután napja bearanyozta a templom kicsiny kertjét, melyből két irányba kilátás nyílt a két faluba és a környező, lassan újraerdősülő dombokra. A faluból elszármazottak csoportja beszélgetett. A magasban hollópár repült. A nemrég felújított harangtorony elmélázva állt. Köszönöm, Természet, mondta. Köszönöm, Ősz. A kis csoport lassan elindult lefelé a szekérúton.
Már az ókorban is léteztek a szentháromságot tagadó nézetek, az újkori antitrinitarizmus eszméjét pedig a spanyolországi Szervét Mihálynak és az olasz Gentilis Giovanninak tulajdonítják.